2015. október 4., vasárnap

20. Fejezet

    Válaszolnom kéne, mégsem megy. Lassú mozdulattal töröltem le a teát ajkaimról, majd fejemet Barrett Nyomozó irányába fordítottam. Lelkesen simogatta hatalmas pocakját, s hatalmasat rántva az övtartóján, az ajtó felé igyekezett.
- Kérem kövessen, Miss Freese! - utasított, ám képtelen voltam felállni a székről. Úgy éreztem, teljesen lefagytam, nem akartam megtudni, ki az a bizonyos gyanúsított. Férfi? Veszélyes. A nők kegyetlenebbek, de mégis.. egyik se biztatóbb. Nemtől függetlenül, én megijedtem. El szerettem volna futni messze, nehogy megtaláljanak, de Jumpy gondolatára bátrabb lettem. Lehet, a gyanúsított elvezet a kutyámhoz. A remény újra felcsillant sötét szemeimben... Kitoltam magam alól a széket, megigazítottam kissé meggyűrődött szövetkabátom, majd követtem a férfit és a rendőrnőt.
  Újra kacskaringós lépcsők, több irányra nyíló folyosók, teljesen elveszik benne az ember. Ahova vezettek, megint csak félelmet keltett bennem. Az egész hely tiszta parás, nem hívogató, sőt inkább taszító és mocskos. Egy szintén kopár, ablakmentes, kicsi helyiségbe ültettek be egy hatalmas üvegfal elé. 
- Az illető nem fog minket látni, de mi látni fogjuk a fiatalembert. - magyarázta Barrett, majd megvakarta borostás arcát, és jelzett a nőnek. A lámpák felkapcsolódtak a túloldalt, és egy vörös hajú ismerőssel találtam szemben magam, aki morcosan meredt rám.. vagyis az üvegre. Dühös, fáradt és meggyötört tekintete teljesen a lelkemig döfött, mintha tudta volna, hogy én vagyok aki figyeli Őt. 
- Hisz Ő...
- Castiel Black? Igen Miss Freese. Az adatai alapján, nagy bajkeverő. Mivel pontos adatokat nem tudtunk levenni az ujjlenyomatból, ezért utánajártunk az Ön baráti körének.
- De.. Ő nem a barátom..
- Pontosan. Ezért is hoztuk be. - kikerekedett szemekkel figyeltem hol a nyomozóra, hol Castielre. Ennyi mindent kiderítettek, ilyen kevés idő elteltével? Csak az én ügyemmel foglalkoztak, vagy mi a franc?
- Olyan izgalmasnak tűnik, szerencse, hogy elvállaltam! Mókás heteink lesznek. - nevetett fel Barrett, de én csak egy nagyot sóhajtottam.
- Nem tartom ezt szórakoztatónak, Nyomozó. Csak legyen már vége. - keresztbe font karokkal figyeltem a túloldalon most már háborgó osztálytársamat. Egy kéz nehezedett a bal vállamra, mire felpillantottam az illetőre. Mortimer Nyomozó mosolygott kedvesen felém.
- Ne aggódjon, Miss Freese. Ígérem, hamar elkapjuk a betörőjét. - nyugtatott meg szavaival, bár mégsem éreztem igazán őszintének a mondatát. Még egy jó ideig biztosan tartani fog ez az egész. Kizárt, hogy Castiel legyen a tettes! Ilyet nem nézek ki belőle, amúgy is.. mi oka lenne rá? Ez hülyeség, ahogy van! 
  Egy hosszas kihallgatás, és pár dokumentum kitöltése után hazaeresztettek. Már kezdett sötétedni, mikor pár utcán keresztül mentem már. A rendőrség épülete kezdett egyre apróbb lenni, szinte már pontnak látszó feketeségként hatott. Egy kínai étterem mellett haladtam el, amikor megtorpantam. Táskámban matattam a pénztárcámért, mire sikerült megállapítanom, van nálam kevéske apró, így a bejárat felé fordulva megindultam. A vörösben pompázó étterem tele volt emberekkel, kik jóízűen falatoztak, vagy szürcsölték a levesüket. Tekintetemmel kerestem az üres asztalokat, mire sikeresen ráleltem egy szabad kétszemélyesre. Helyet foglalva máris a kezembe vettem a vörös mintás terítőn fekvő étlapot. Elejét egy dombornyomatos sárkány fedte, minek tüzéből íródott ki a hely jellegzetes neve: Kínai Étterem. Néha megfordult a fejemben, vajon különleges, fantáziadús, esetleg bármilyen más nevet nem tudtak volna kitalálni? Mondjuk erről bárki felismerné mit árulnak, szóval a klasszikus a megfelelő. Visszatérve a kaja választásához, most kivételesen megtömöm a bendőmet finom édes-csípős mártásos csirkemellgolyókkal, és barna tésztával. A felolvasottaktól a gyomrom is halkan felkordult, ennyi stressztől teljesen kikészült. Közben a pincér hozzám is megérkezett, felvette a rendelésemet, majd el is távozott. A táskám hangos rezgésbe kezdett. Ölembe kaptam a tárgyat, majd a telefonom után kutattam. Zed hívott.
- Haló? - szóltam bele a készülékbe.
- Szia Treena! Zed vagyok!
- Tudom. - vigyorodtam el. - Mi újság? 
- Csak felhívtalak hogy szóljak, hamarosan leszállunk a repülőről, nem kell aggódnod. Már most nagyon hiányzol. - szontyolodott el, s belesóhajtott a telefonba. 
- Nekem is.. hiányzol, Zed. - halkultam el. Az egyetlen ember, aki mindig meghallgatott, tudta mit élek át, most a világ másik felében van. A távkapcsolat nem olyan, mintha személyesen beszélgetnénk. Nem könnyű a képernyőnek beszélni a problémáimról, sőt képtelen vagyok rá. Inkább elfojtom magamban, minthogy egy gépnek beszéljek róla. Bár.. legalább unokatestvérem elmeséli az életében történő minden egyes percet. Ennek kifejezetten örülök. 
- Majd novemberben.. akkor mindenképp megyek! Nem tarthat senki és semmi vissza!
- Csak az óceán. - kuncogtam, mire Ő is felnevetett.
- Még az sem. Miután elvégeztem itt Los Angelesben a sulit, visszamegyek Angliába. És akkor rengeteget találkozhatunk!
- Szép kis tervek, de.. - nem sikerült befejeznem a mondatomat. 
- De? 
- Semmi. Csak annyit akartam mondani, hogy.. nem tudhatjuk mit hoz a sors. - Igazából az eredeti válasz az lett volna, hogy ha én végzek a sulival, lelépek. Biztos nem maradok Canterburyben! Régóta tervezgettem ezt a fejemben, csak egyszerűen egyelőre bizonytalanok a kilátások. Pénz kellene, sok-sok Font... A holnapi munka megjósolja majd a jövőmet, talán szerencsével járok.
- Az lehet, viszont az száz százalékig biztos, hogy soha nem pattintalak le más miatt, még ha egy barátnő is belépne az életembe, akkor is Te leszel az első. Rokonok vagyunk, de legjobb barátok is. Ezt sose felejtsd el, Treena. - lesütött szemekkel bámultam természetesen ragyogó körmeimet, amik belemélyedtek a nadrágom szövetébe. 
- Már hogy felejthetném el.. - motyogtam, mire kihozták a rendelésemet. A finom illat megcsapta az orromat, az éhségem evésre késztetett. - Figyelj, holnap beszélünk. Most mennem kell..
- Nekem is le kell raknom. Perceken belül leszállunk. Jó éjszakát! - lágy hangja megszűnt, a hívás befejeződött. Mobilomat visszacsúsztattam a táskámba, majd neki láttam a vacsorámnak. 
  Egy órát töltöttem az étteremben, kellemes volt a többi sietős étkezéshez képest. Ám arra nem számítottam, hogy Castiel fog a falnak lökni, mint például most. 
- Mégis mi a fenét képzelsz Te magadról?! - ragadta meg az állam, s addig emelte, hogy mélyen a tekintetembe nézhessen. - Tudod hol jártam ma? Bocs, biztos tudod, hiszen OTT VOLTÁL! - emelte meg a hangját, majd elengedett. 
- Castiel..
- Ne! Ne is mondj semmit! Egy nyomorult logikai gondolkodás sem fért bele abba az üres buksidba. Te tényleg azt hiszed, én törtem be hozzád? Miért tettem volna? Nem vagy Te érdekes személy, hogy ezt tegyem. Amúgy se vagyok egy betörő! - háborgott, miközben karjaival hadonászott és a mögöttem levő falat csapdosta. 
- Nem hallgatsz meg.. - pillantottam félre, mire a srác hirtelen megragadta a vállaimat.
- Hogy nem? Tudod miért? - fejemet csóváltam. - Mert teljesen kihoztál a sodromból, azért drága Treena! Ha nem a Victor kicsi húga lennél, rég megaláztalak volna itt az egész embersereg előtt. Ez az egyetlen szerencséd, idióta. 
- Nem csak ez. - szólalt meg egy harmadik hang mellettem. Döbbent arccal néztem, ahogy Castiel elé lépett.


- Te meg ki a franc vagy? - meredt rá a vöröske.
- Xavier Bonham vagyok. Treena volt-évfolyamtársa. A lényeg az, hogy ha egy hajszála is meggörbül a Te kezed által, Én ott leszek. Ahogy most is. - keresztbe font karokkal méregette a srácot, míg én csak a hátát láthattam. Szürke rövid ujjút viselt, sötét farmerral, de nekem a kigyúrt hátán maradt a tekintetem. Szó szerint látni lehetett, ahogy megfeszültek azok az edzett izmok. Treena ne bámuld már ennyire! Koncentrálj inkább a jelenlegi helyzetre!.. Á, nem megy!! gondoltam, miközben a két srác folytatta a társalgást.
- Na ne! Még testőröd is van? Akkor azért csak cuppannak rád a palik, mi? - röhögött fel Castiel, szürkén csillogó szemeit felém szegezte, de Xavierre kellett visszatekintenie, mert a védelmezőm megragadta a dzsekijét, és nem engedte el egykönnyen. 
- Befejezted a piszkálást? - kérdezte határozottan.
- Nekem egy olyan barom ne oktatgasson, aki a semmiből megjelenik, és beleokoskodik abba, ami nem az ő dolga! - Vöröske szavai hatottak a srácra, mert elengedte a ruhadarabot és eggyel hátrébb lépett.
- Igazad van. De! Amit mondtam, azt megmondtam. Treena az én védelmem alatt áll, és ha bármi baja esik miattad, abból komoly bajod származhat. - Xavier kézen ragadva elhúzott Castieltől, ki röhögve figyelte, ahogy távozunk a helyszínről. Míg ők nyugodtan fenyegetőztek egymással, én idegességemben izzadtam, mint aki egy nagy maratonról jött volna. 
  A sötétséget az utcai lámpák fénye világította meg. Az égbolton csillagok sokaságai ragyogtak, köztük pár bolygóval megfűszerezve a látványt. Szélcsendes, hűvös idő telepedett Canterburyre. Egy bezárt újságos bolt mellett ácsorogtunk Xavierrel, miközben autók jöttek-mentek az úttesten. A járműveket figyeltem, mikor a mellettem álló megszólalt.
- Tudod, a mai nap folyamán azon gondolkoztam, mit ronthattam el régen veled kapcsolatban. - Kérdő pillantásokkal meredtem rá. Ez honnan jött így hirtelen?
- És mire jutottál? - kérdeztem közömbösen, bár legbelül kíváncsi voltam.
- Arra, hogy keveset találkoztunk és emiatt nem tudtunk annyit beszélgetni. - Kínomban felnevettem a kijelentésén. Annyira elkezdett belőlem kitörni a nevetőgörcs, hogy nem tudtam abbahagyni. Xavier kikerekedett szemekkel figyelt, teljesen átláthatatlan voltam a számára. Lassan elcsendesültem, még egy könnycsepp is kibuggyant a szemem sarkából.
- Szánalmas a gondolkodásod. - szólaltam meg végül. Halvány vigyorral folytattam. - Keveset beszéltünk, mi? Ha csak ez lett volna-
- Miért? Nem ez volt? - vágott a szavaimba.
- Nem, nem csak ez. - komorodtam el. - Megaláztál az egész iskola előtt. Olyan bunkó beszólásaid voltak, hogy minden mondatod után sírva fakadtam. De hogyan is emlékeznél ilyenekre. A nagyképűséged mögül ki sem láttál. - zsebre vágott kezekkel figyeltem Xaviert szúrós tekintettel. Ő csak pislogva értetlenkedett.
- Azok apró viccek voltak..
- APRÓ VICCEK?! - röhögtem fel újra kínomban. - Te biztosan tudod! Gratulálok! - tapsoltam meg a srácot. - Azt se tudod, melyik a jobb és bal oldal. És azt sem tudod, mikor kell abbahagyni a piszkálódást. Pont Te beszélsz Castielnek is erről, mikor ugyanolyan paraszt vagy! - fakadtam ki keservesen. 
- Treena.. Én..
- Ne is beszéljünk erről, oké? Kösz, hogy megvédtél, de nem volt rá szükség. Nem tudom, mit akarsz tőlem, bármi is az, nem érdekel. Szóval vissza is mehetsz Kanadába. - sarkon fordultam, majd elindultam volna, ha Xavier nem ránt vissza a derekamnál fogva. 
- Fontos vagy nekem, Treena. Miattad jöttem vissza Canterburybe. Csak azért, hogy láthassalak. - suttogta. Szemforgatással pördültem ki a fogásából. Nem fordultam felé, nem érdemelte meg ezt a tiszteletet.
- Nem hiszek neked. Lehet, hogy észhez tértél, de megbocsáthatatlan tetteid vannak. 
- Miért nem lépsz rajtuk túl? A nyolcadik osztálynak már rég vége. Megváltoztam! Kérlek, Treena! Higgy nekem! 
- Bizonyítsd be! - Már azt sem tudom miket beszélek! Miért mondtam ezt?!


Xavier egy ideig csendesen toporzékolt egymagában, nem tudott szóhoz jutni. Csak vigyorgott. Úgyis ehhez ért.
- Erről beszéltem. - sóhajtottam, majd otthagytam. 
  Nem jött utánam, hála az égnek. Így is rendesen felhúzott, Castiel után ez túl sok volt. Először örültem, mikor megláttam, de ez a beszélgetés elég rosszul sült el. Legalább megmondtam neki a tutit, és most visszamegy Kanadába, és soha többé nem futunk össze az életben. Ekkor SMS-em érkezett. Feladója ismeretlent írt ki. 

Gondold át!
X.

Honnan tudja a telefonszámomat?! Ja.. Victor. Hiszen ő küldte ide ezt a hülyét! Neki hála, most nem fog békén hagyni! Ma nem is hallottam a bátyámról semmit. Vajon mivel lehet elfoglalva? Á, tökmindegy. Csak érjek haza. 
  Húsz utcasaroknyit gyalogoltam, mire megérkeztem az ajtómig. Az eső is eleredt, teljesen elázva kaparásztam elő a bejárati ajtó kulcsát. Furcsa neszekre lettem figyelmes a túloldalon. Félve nyitottam be.. reszkettem a félelemtől, hogy a betörőm lehet megint az. Leejtettem a táskámat a parkettára, kezeimet a szám elé kapva. Reszkető kezeimmel törölgettem a könnyeimet az arcomról, mellette hangos sírásba kezdtem. Az apró teremtmény felém igyekezett, s felkapva az állatot, nem engedtem el. Jumpy előkerült! Itt van életnagyságban az én egyetlen Jumpym. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt van, és átölelhetem. A kutya szorosan bújt hozzám, úgy tűnik ő sem szeretett volna szabadulni tőlem. Nem bírtam abbahagyni a sírást, mint a vulkán, úgy tört ki belőlem. Itt tört el a mécses a lelkemben. Nem bírtam tovább magamban tartani ezt a sok fájdalmat és a mostani örömöt. 
  Jumpy egy kiadós fürdetésen, és etetésen ment keresztül. Nagyon éhes volt, egy nagy tál kutya eledelt megevett. A tudat mégsem hagyott nyugodni. Az idekerülése. Magától jött, vagy valaki idehozta? Ezen gondolkoztam a kanapén üldögélve, a jószágot simogatva. A mai nap zárása remekül sikerült. Hihetetlen jó érzés magam mellett érezni Jumpy melegségét, szeretetét, főképp a boldogságát. Ölemben szunnyadt el, már lassan fél órája. Nem volt szívem felállni, mert akkor felébred. Bár sikeresen megemeltem az állatot úgy, hogy észre sem vette a mozgást. Leraktam az ágyamra, majd utoljára megsimogattam, s egy puszit nyomtam a fejére mielőtt elmentem volna fürdeni.
  A forró zuhany jól esett. Hajamat víz alá nyomtam, ráfért egy alapos hajmosás. Neki is kell a tisztulás, ahogy nekem is.. Arcomról folyamatosan folyt le a meleg víz, lehunyt szemekkel támaszkodtam a falnak, halkan felszisszenve a hátamon lévő sebnek köszönhetően. Amikor Castiel a falnak csapott, csúnyán beütöttem a derekam feletti részt. Úgy éreztem.. belehalok abba a fájdalomba.. viszont még mindig ott álltam.. a zuhanyrózsa alatt. A fájdalom elmúlik, majd újra elő jön egy másik ponton. 
Alapos mosakodás után kiléptem a zuhanykabinból, mire hirtelen egy nagyot csúsztam a járólapon és hanyatt vágódtam, beverve a fejemet a mosdókagylóba ráadásul. Csakis én lehetek ekkora szerencsétlen. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem a földön, egy idő után próbáltam felnyomni magam. Nem sikerült. A fejem lüktetett az erős ütéstől, a hátamon lévő seb kutyafüle ehhez képest. Egy szál törölközőben feküdtem a földön, hihetetlen ciki volt, pedig csak én tartózkodtam a lakásban. 
- Tree! Remélem nem terveztél semmit mára! - Ez.. ez.. Victor?! Este tízkor?! Én.. én meg itt fekszem a földön, mint egy idióta! Ha meglát sokkot kap! Basszus!
  

9 megjegyzés:

  1. Szia, már alig vártam, hogy kijöjjön az új fejezet!! Jujj, nagyon jó lett, csak így tovább! :) És semmiképp ne hagyd abba :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök neki! ^^ Köszi szépen :3 Ne aggódj, nem fogom abbahagyni.:)

      Törlés
  2. Ó~~~jan lassan jönnek a részek! :( Pedig olyan jól írsz...
    Most nagyon izgatott lettem, remélem hamarabb jön a kövi rész! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elnézést a hosszú kihagyásért, de bejött az élet nálam is.(suli) Másodszor, köszönöm, hogy kivártad türelemmel :) Sajnos hamarabb nem fognak részek jönni, ezt megírtam az elején miért. Mégegyszer is köszönöm, hogy kivártad!:))

      Törlés
  3. Szia! Nagyon szeretem a blogodat, ezért szeretnélek egy virtuális díjjal megajándékozni! :)
    http://ademonisors.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés
  4. Szia nagyon teszik a történeted és ahogy írsz remélem még folytatod ;) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm szépen, igen folytatni fogom :)

      Törlés