2015. augusztus 22., szombat

19. Fejezet

  Én.. ezt most nem értem. Castiel rengeteget csajozik, mindig is egyszerre több barátnője volt, de.. az, hogy Clemency Allennel álljon össze... Mondjuk előbb bújik vele össze, mint velem.
- Szánalmas. - morgott velem szemben Kentin. - Milyen kiszámítható lépés volt ez a barátodtól...
- Ő nem a barátom, bárhogy is értetted ezt. - figyeltem a srác szúrós tekintetét, ahogy rámeredt a párosra. - Miért zavar téged?
- Mármint mi? - Ekkor a csókolózó gerlepárra sandítottam. Kentin bevörösödött arccal fordította el a fejét. - Engem aztán nem zavar. Honnan veszed ezt a baromságot, Treena?! - Megittam a maradék kávémat, majd felálltam. 
- Csak kérdeztem. Nem kell felzaklatnod magad a kérdéseimen. Csupán érdeklődtem. - felvettem a táskámat, majd ráakasztva a vállamra, kisétáltam az étteremből. Még szerencse előre kifizettem az italom, és most hamarabb leléphettem, mielőtt kioktathattam volna osztálytársamat, a hirtelen haragjáról. Ráadásul még szépen fejeztem is ki magam, szerencsére nem kezdtem üvöltözni úgy, mint Victorral. A nyugodtságom legalább sokáig tart. 
  Az otthon csendje kellemetlenül fogadott akárhányszor beléptem rajta, mióta Jumpy nincs velem. Ez most sem történt másképp... A szomorkás, apró lakás arra késztetett, hogy rendet rakjak. A szokásos porolgatás, porszívózás, mosás nem kötöttek le sokáig. A komor árnyalatú pár száz négyzetméteres albérlet új tiszta lett. A nappali közepén ácsorogtam a seprűnek támaszkodva. Minden levegővételem hangosra sikeredett, lehunyt szemekkel huppantam hátra a kanapéra. Fejemet a támlának döntve gondolkodtam újra a tegnapi esetet felidézve. Mindenhol rumli.. teljes káosz, minden feltúrva. Valahogy nem tudom elképzelni azt a bizonyos tényt, hogy a rendőrök nem találtak más ujjlenyomatot a törött képkereten kívül. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy jómagamnak is át kell fésülnie a helyiségeket. Még ha nem is vagyok nyomozó, de tudom mit hoztam ide, mikor beköltöztem, illetve, mi hol van.
  A nappalival kezdtem az egész kutakodós fellángolásomat. Tévémet tartó szekrénnyel kezdtem, amiben iskolai, és munkahelyi papírok gyűltek össze szépen, mappákba rendezve. Egyesével lapozgattam át az összekapcsolt oldalakat, az iskolával kapcsolatos dokumentumok rendeben voltak. Szintén a munkás papírok is. Más fontos dolgot nem lehetett találni a nappaliban. A kanapét nem vitte el az illető, sem a dohányzó asztalt, pláne nem a nagy HD-s televíziót, amit a szüleimtől kaptam kilencedikben karácsonykor. A világos fából készült asztalkán ott hevert a fényképalbum, amit nyitva hagytam, ahol befejeztem a nézelődést. Lehetséges egyáltalán.. nem! Ez hülyeség! Nem vihetett el fényképeket az albumból, kizárt! Miért kellett volna neki? Semmit jelentő fotók, semmire nem menne velük. Mégis.. odasétáltam a tárgyhoz, s gyorsan átlapoztam. Nem hiányzott belőle semmi. A helyén voltak, ahogy sorjában belerakosgattam még régebben. Igen... Nem vitt el semmit. A lelkem legalább nyugodtabb lett egy kicsivel. 
  Nosztalgiám után folytattam a keresést. A szobámba vetettem az irányt. Az ajtónak támaszkodva kémleltem körbe, mi olyan fontos, amit elvihetett a betörő.. vagy elvihetett volna. Keresett valamit... valami foghatót! Talán a fiókban lesz valami nyomféle gondoltam. Füzetek és könyvek közt kutattam, átpillantottam a lapok felett, semmi. A szekrénybe, az ágy alá, még a lámpa mögé is benéztem, a szokottnál is szokottabb volt minden. Nem nekem való ez a detektíves színjáték. 
  A konyhában álldogáltam a pult előtt, mint általában, mikor gondolkodós kedvemben vagyok. Kávét főztem magamnak, nemsokára a rendőrségre is mehetek. Hiszen.. nem először találkoztam már ezzel a tudattal. Öt évesen is oda kellett tartanom, mivel... Elszöktem.

  "Lassan délután negyed kettő fele járt az óra mutatója, teljesen egyedül üldögéltem a nagy házunkban. Anyáék dolgoztak, a dadám pedig elment a boltba venni valami nassolni valót. Már egy órája bámultam a képernyőt, amin egyre idegesítőbb mesék játszódtak le, így kikapcsoltam a távirányítóval a készüléket. 
- Talán nem veszik észre. - felvettem a bézs színű kabátomat, majd a pöttyös sálamat, s kicsi csizmámat nehezen magamra húzva, kinyitottam a zárt ajtót, amin távoztam. 
  Lágyan fújt a szél november közepén, a nap ragyogóan sütött, nem zavart a magány, mindig is egyedül kóboroltam a játszótéren is. Csak akkor a dada felügyelete alatt. Most senki nem vigyázott rám. Senki nem figyelmeztetett a zebránál, hogy mikor induljak vagy inkább ne. A rengeteg ember haladt a saját tempójával, le sem pillantva az apró termetű gyerekre mellettük, közöttük, előttük. Kedvenc parkomba tartottam, ahol kevesen járkáltak, és mindig nézhettem a kicsi tavacskában úszó madarakat. Mielőtt odaérhettem volna, egy ritka, szép virágot pillantottam meg a földön. Egymaga ringatózott a szellő által, olyan illatos és bámulatosan mutatott. Letéptem a szárát, s azzal futottam a tó fele.


  Lezárták a tavat. Körülötte sárga szalagok, amik nem engedtek a szélére ülni. Érdeklődve figyeltem a nem messze ácsorgó rendőröket, kik nagyban végezték a munkájukat. Valami történt, bár nem tudtam jól kivenni, mégis mit cipelnek annyian egyszerre. Egy fiatal rendőrnő látott meg engem, hirtelen teljesen az irányomba fordulva indult meg felém. Megszeppenve dermedtem le, azt hittem elsírom magam. A nő kedves mosolya nem nyugtatott meg, de nem féltem annyira, mint eddig. 
- Szia kicsi lány. - guggolt le elém mosolygós arccal. - Mond, hol vannak a szüleid? - Némán ácsorogtam jobbra-balra ringatva a csípőmet.
- Egyedül vagy? - tette fel következő kérdését. Óvatosan bólintottam, mire felállt, majd kezét nyújtotta felém. - Akkor most elviszlek egy biztonságos helyre, és felhívjuk a szüleidet, rendben? - Szintén csend, nem reagáltam semmit. Egyáltalán nem akartam haza menni! A rendőr megragadta a kezemet, húzni kezdett maga után."
  A leveleket pakolgattam a nagy eper alakú tartóban, miközben erre a kis emlékfoszlányra gondoltam. Miután elvittek csak homályos foltok rémlettek az egészből, lehet hazudnék, ha azt is elmesélném, így inkább kihagyom azt a részletet. A kezeim hirtelen lefagytak.  Kikerekedett szemekkel bámultam az egyik felbontott borítékot, amiből hiányzott a tartalma. Teljesen biztos voltam benne, hogy ezt ki sem nyitottam... Igen! Nem tudom mi állt benne, viszont annyit leolvashattam a boríték hátuljáról, Apa küldte. Elvigyem magammal a rendőrségre? Tudnak vele mit kezdeni egyáltalán? Mennyi értelme lenne? Fogalmam sincs mit tegyek... sóhajtottam gondolatmenetem közben. Homlokomat ráncolva tettem félre a fogható bizonyítékot a többi számláktól, és egyéb levelektől.
  Félig elkészülve meghoztam a döntésemet. Nem akadályozhatom a rendőröket a nyomozásban, kénytelen leszek elvinni magammal. Mindent meg kell ragadni, hogy Jumpy előkerülhessen! Már annyira nem is érdekel a betörés, csak a barátom kerüljön elő... 
Belenéztem a tükörbe, táskás szemeimet pásztázva. Hajamat kiengedve hagytam, csupán megfésültem, ne tűnjön kócosnak, és még szánalmasabbnak. Fekete, hosszú ujjú pólómra egy szürke szövetkardigán került, hozzá sötét farmerrel. Cipő nélkül támaszkodtam egyik lábamról a másikra a fürdőszobai tárgy előtt. Lesütött tekintettel figyeltem a megnyitott csapot, amibe belemártottam sápadt arcom, hajamat közben hátrafogva. Friss, hideg víz ütközött megfáradt bőrömnek, miről számtalan láthatatlan kórokozó mosódott le egyszerre. A rászáradt könnyeim nyomai reggelről is szépen eltűntek, miután felemeltem a fejemet. 
- Továbbra sem találom azt a kiutat.. - hunytam le a szemeimet. - ..amit oly annyira keresek születésem óta. A létezésem okát. A helyes utat, ami kivezet innen... 
  
~

  Pánikom miatt legszívesebben üvöltöttem volna a taxi hátuljában. Valljuk be, nem tettem volna meg. Kifele bámultam az ablakon, néztem, ahogy már háromnál több park mellett is elhaladtunk. Köztük ott volt az a hely is, ahova én jártam már nagyon rég óta. A kedvenc helyemre. Természetesen következtek szép sorjában a tipikus téglaházak, majd egyre beljebb a fő cégek épületei, és végül... a rendőrség hatalmas területe.
  Félve szálltam ki az autóból, miután kifizettem a sofőrt. Beletúrtam vállamra omló hajamba, megtekintettem fekete topánkámat, majd elégedetten indultam meg felszegezett állal, határozott léptekkel, komoly arckifejezéssel, megfeszült testtel. Az előtérbe lépve megrökönyödve figyeltem a sürgő-forgó embereket, a sok-sok remegő áldozatot, kik vártak a sorukra a váróteremben jobb oldalt. Nagyot nyelve néztem meg a telefonom kijelzőjét, ami három óra, ötvenegy percet mutatott. Kilenc perc múlva engem is behívnak. Megigazítva a kardigánom, úgy indultam meg a terem felé, mire egy fiatalember megállított.
- Miss Freese, kérem álljon meg! - igyekezett lefele a lépcsőn mosolyogva. 


  Honnan ismert engem? 
- Üdvözlöm, Miss Freese. Barrett Nyomozó helyettese vagyok, Mortimer Nyomozó. - nyújtotta felé a kezét. Bizonytalanul ráztam vele kezet, majd megkérte, hogy kövessem. Elég laza, magabiztos embernek tűnt első látásra, ám nem tudom, vajon mennyire végezheti jól a munkáját. Maximum egy vagy két évvel lehet idősebb nálam. Idegesen tartottam a tempóját, pár méter távolságot megtartva természetesen.
  Az előtér hangos moraja kezdett megszűnni, egészen elhalkultak a vészjósló beszélgetések, viták, összezördülések a dolgozók és a kétségbeesett látogatók közt. Rengeteget kacskaringóztunk folyosókról, folyosókra. Először balra, aztán jobbra, majd megint jobbra... Egyáltalán nem vagyok biztos a jó navigálásban. Talán nem muszáj többet ide jönnöm, és akkor nem fontos megjegyezni az utat. 
  Hirtelen megálltunk. Mortimer Nyomozó egy ajtó előtt állt, vasból készült, hatalmas lakatokkal a tetején. 
- Kérem, fáradjon be. Barrett Nyomozó hamarosan érkezik az eredményekkel. - besétáltam az ablak nélküli, lámpával kivilágított kihallgató terembe. Elhelyezkedtem egy vasszéken, amihez tartozott egy nagyobb vasasztal. Táskámat arra téve, rápillantottam az ajtóban álló férfire. 
- Amíg meg nem érkezik, egy kávét vagy egy teát esetleg? 
- Egy teát elfogadok, köszönöm. - motyogtam, mire Mortimer vigyorogva biccentett, majd eltűnt. Az helyes, ha egyedül hagynak? Nem kéne attól tartani, hogy mondjuk egy rendőrnek öltözött rab elrabol, vagy meggyilkol?! Ilyenekre nem gondolnak egy e fajta morbid helyen? Szó szerint vacogtak a fogaim, és nem a hidegtől!
- Elnézést a várakozásért... - lépett be egy dundi, alacsony, kalapos férfi. - Barrett Nyomozó vagyok, én foglalkozom a betöréses üggyel. Üdvözlöm.... - körbe nézett, valamit keresett a tekintetével. Elvörösödő arcát Mortimer Nyomozóra szegezte, ki hozta a teámat. 
- Nem meg mondtam, hogy addig nem hagyod el a helyiséget, míg ide nem érek?! Erre egyedül találom ezt a fiatal hölgyet? És ha elrabolják vagy bármi?! - Na tessék! gondoltam. Ekkor a férfi felém fordult. - Már persze ez semmiképp nem történhet meg, ne essen kérem pánikba. - Én aztán nem... Csak a kezdetek óta próbálok nem sírva fakadni és elfutni, mint egy gyáva kutya!
- Apa, nyugalom. Csak teáért mentem ide, a szoba melletti automatához. Miss Freese kérte, én teljesítettem a kívánságát. - Azt mondta.. APA?! Családi vállalkozást folytatnak a bűnüldözésben? Na akkor min kell még később meglepődnöm?
- Majd később megtárgyaljuk, most a következő esetre összpontosítunk: Miss Freese lakásbetörésére. - kezet csókolt nekem, mielőtt leült volna. Amint megtörtént, a fia is csatlakozott hozzá. Velem szemben helyezkedtek el, s engem méregettek. Nem volt feltűnő, mégis láttam.
- Tehát, a betörés feltételezhetően azután történt miután elment otthonról. Pontos időt tud mondani?
- Már a délelőtt folyamán elmentem otthonról. A családommal ebédeltünk egy étteremben, három óra után érkeztem meg a nagy háztömb elé. Már akkor éreztem valami szokatlant, de nem gondoltam volna, hogy tényleg történt bármi is. - magyaráztam, közben ujjaimat tördeltem az asztal alatt, ölemben pihentetve őket. 
- Ezek szerint egy hosszabb periódusról beszélünk. Volt ideje bőven a betörőnek feltúrnia a lakást. - Mortimer Nyomozó feljegyzett minden mondatot, ez is fontos szerepet játszhatott az ügyben. Apja mondatára biccentettem, igazat mondott. Ráért mindent felkutatni, hiszen eléggé hosszú idő múlva léptem csak be az otthonomba.
- Mielőtt meglátta a káoszt, amit az illető ott hagyott, találkozott valakivel?  
- Igen. A szomszéd lakásban pár hete elhunyt egy idős hölgy. A lányával és az unokájával találkoztam, beszélgettem is velük. 
- Mit kerestek ott? - szólalt fel a nagyban jegyzetelő férfi.
- Eladják az albérletet, a rájuk maradt bútorokat és egyebeket szállították ki pár munkásemberrel. 
- Nem vették észre, hogy az ajtóját feltörték, Miss Freese? 
- Nem, Uram. Még én sem vettem észre, mert már a kulccsal próbáltam kinyitni, de akkor magától belökődött. - Barrett Nyomozó eltanakodva simogatta fekete bajuszát, ingén a gombok nagyon szakadó képesnek tűntek. Igen, végig mértem, amíg meg nem szólalt.
- Az elhunyt hölgy lányát be kell hívnunk egy kihallgatásra. Lehet nem említett Önnek semmit, de lehetséges az is, hogy tud valamit, vagy látott valakit. Hogy hívják?
- Anastasia... Rivera. - sóhajtottam. Mibe keverem én őket...
- Írd fel a nevet, és nézz utána. Most. - intett a fia felé, ki ott hagyott minket másodperceken belül. Újra rám koncentrált, majd elővett egy mappát a semmiből.
- A képkeret eredményei. - közben egy lapot halászott elő a fekete dossziéból. - Az ujj lenyomat nagyon elkenődött volt az üvegen, így pontosan beazonosítani lehetetlen feladat. Ám leszűkíthettük a kört. Férfi a tettesünk. - nagyot nyeltem. Mi a fene... 
- Jól van, Miss Freese? Elsápadt. Kérem, igyon egy kicsit a teájából. Tartunk öt perc pihenőt. Úgy látszik felzaklatta magát. - állt fel a férfi, majd nyújtózott egyet. Remegő kezekkel vettem magamhoz a műanyag poharat, s lassan belekortyoltam az italba. Csak annyit érzékeltem a környezetemben, miközben összpontosítottam a teámra megnyugvásképp, hogy egy rendőrnő lépett be a szobába. 
- Barrett Nyomozó! Elkaptuk a gyanúsítottunkat! - A számban lévő forró tea az asztalra spriccelődött. Nyitott szájjal meredtem előre, lassan becsukva azt. Gyanúsított? Hogy...
- Remek! Miss Freese! - pördült felém a férfi vidáman. - Készen áll? 








9 megjegyzés:

  1. Húú, már nagyon vártam a kövi fejezetet! És megint a legizgalmasabb résznél hagytad abba! :D Na mindegy, mindig azt hiszem, ennél jobb már nem lehet a blog és tessék! XD Folytasd minél hamarabb :)

    VálaszTörlés
  2. Köszi szépen ^^
    Örülök neki, hogy tetszett ^^

    VálaszTörlés
  3. NE NE NE nem lehet most vége a felyezetnek!
    Amúgy nagyon jók lettek az eddigi részek!
    Minél hamarabb folytatást!!!

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm szépen, igyekszem ^^

    VálaszTörlés
  5. Hali! Kaptál egy díjat! :)
    http://avizhatara.blogspot.de/2015/08/dij-2_4.html?m=1

    VálaszTörlés
  6. Itt van még egy díj! :)
    http://avizhatara.blogspot.de/2015/08/dij-3.html?m=1

    VálaszTörlés
  7. Szia mikor fogod folytatni? Mert már nagyon várom. :)

    VálaszTörlés