Vége, vagy mégsem?

Sziasztok, Kedves Olvasók!

  Nyilván nem egy emberben fordult meg a kérdés: Hol a folytatás? 

Teljesen jogos a kérdés. Úgy éreztem, itt az ideje elmondani, miért nem volt/nincs új rész.

  Először kezdjük az iskolával. 

Nem azért nem írtam részeket, mert nem volt időm. Ennél sokkal bonyolultabb hónapokon estem át, mint amire számítottam. Komoly gondok voltak az osztályban, amik nem engedték, hogy az elmém a bloggal foglalkozzon, és ez szinte elvette minden napom idejét. 

  Aztán a nyári szünet.

Mire nagyjából megoldódottak a bajok, elment az ihlet, ezért úgy döntöttem felfüggesztem a blogot. Nem akartam törölni, a szívem hozzánőtt ehhez az egész témához és természetesen a szereplőkhöz. 

Végül tellett a nyár, dolgoztam; gyakorlaton voltam; nyelviskolába jártam. A pihenés nem szerepelt a listámon. 

  Újra iskola.

A tizedik osztályról azt hinnénk, egy fokkal könnyebb lesz, mint az előző, mert megszokod a rengeteg tantárgyat és órát. Harmadik évem a kéttannyelvű osztályban(nulladik év, haha), és egyre csak nehezedik. Ráadásul fáradtan kezdtem az évet, mert a nyár utolsó két hetében dolgoztam mindennap. Ne felejtsem említeni a nyelvvizsgát. A nyelvsuli rengeteget segített a felkészítésben, de vele járt az is, hogy suli közben még járnom kellett, bár úgy érzem megérte. (Még nem tudni az eredményt, hogy meg van e a nyelvvizsga C:) 

Két hete beindult a Kressz tanfolyam, amire heti kétszer járnom kell. Újra a kérdés: 

Mi legyen a bloggal? 

  Örülnék, ha válaszokat kapnék, hogy ennyi idő elteltével is, érdemes e folytatnom a történetet. Kíváncsiak lennétek e rá? Vagy hagyjuk inkább, és töröljem? Nagyon hálás vagyok azoknak, akik egy kommenttel megerősítenék az egyik "oldalt". 

Köszönöm, hogy végig olvastátok! <3

Az Író.

23. Fejezet

    Clemency ártatlan, mint egy bárány.. vagyis annak tűnik. Mégis a külső ellenére, egy szörnyeteg is lehet. Senkiben nem bízhatsz első látásra. Szőke haja göndören omlott vállaira, arca gyönyörűen kisminkelve. Már csak körmei vártak szépségre.
- Emlékszel még rám? Tudod, a TBS (The Black Sky) étterem egyik pincérnője vagyok. - mosolyodik el lágyan. Bár elég halkan beszélt, amit furcsáltam. Talán nem akarta, hogy tudjon bárki is erről? A csóró család pici lánya, a város legdrágább szalonjában. Érdekes szemléletek, nem de?
- Persze, emlékszem. Segíthetek valamiben? - szemem sarkából láttam, hogy Anastasia figyel, ezért szélesebbre húzódott a szám, hogy kedvesebbnek tűnjek.
- Csak megszerettem volna kérdezni, hogy mióta dolgozol itt. Mert eddig nem láttalak.. azt hiszem. - mosolyodott el ő is. Tekintete nyugodtságot, kifinomultságot és főképp őszinteséget sugallt, semmi rossz szándékot nem takart. Ő más, mint a szülei. Apa sokat panaszkodott a családjáról még anno, mert gyakran loptak a szüleim cégétől pénzt. A részletekről nem számoltak be, de rengeteget sikkasztottak, ami kiborította a bilit. Éveken keresztül pereskedtek, körülbelül három éve fejeződött be az ügy. Na térjünk vissza.
- Ma kezdtem. Próbaidőn vagyok.
- Biztos felvesznek, ügyesen végzed a munkád. Anastasia szigorú és precíz, ezért nagyon komolyan válogatja a dolgozóit. Majd teszek felé egy említést, hogy kiválóan dolgozol. - kuncogott halkan, s megérkezett a manikűrös. Nem mondtam semmit, csak arrébb álltam, hogy Clemencyhez férhessen a nő, aztán tovább foglalatoskodtam a teendőimmel.
  Lassan fél tíz körül járt az idő, mikor végre befejezhettem a melót. Egyedül kellett összepakolnom, és helyre tenni mindent, közben Anastasia megvárta míg végzek.
- Szóval, - foglalt helyet az egyik bőrszékben. - mit szólsz ehhez a pár órához?
- Őszintén? Fárasztó volt. - fújtam ki a levegőt, Anastasia pedig intett, hogy üljek le. Ezt is tettem.
- Azt elhiszem. - nevetett fel, de hamar abbahagyta. - Figyeltem a technikáidat, egyre jobban belejöttél a gyakorlatba és már záráskor egy pillanatra azt hittem itt dolgozol ezer éve. - Izgatottság érződött a levegőben, főleg a másik fél aurája körül. - Van még mit fejlődnöd, ez kétségtelen, de tetszett a hozzáállásod. Nem ijedtél meg az ismeretlentől. Minden elismerésem. - büszkén állt fel, s vette elő táskájából a pénztárcáját. - Hogy ne legyen hiába való a mai fáradozásod. Ritkán csinálok ilyet, viszont megérdemled. Kérlek, fogadd el. - majd felém nyújtott húsz fontot.
- Köszönöm szépen. - hálálkodva vettem el tőle a pénzt, majd a táskámért nyúltam, hogy elhelyezzem benne a fizetséget, de ledermedtem. Egy cetli volt a tetején, eléggé meggyűrődve. Nagyot nyeltem, mikor hirtelen egy kéz tapadt a vállamra.
- Minden rendben Treena? - kérdezi a nő aggódó hangnemben.
- Persze.. -suttogom.

- Figyelj, Treena. Ha bármi gond van, mostantól nyugodtan számíthatsz rám. - maga elé fordított, majd megfogta a két kezem. - Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok, hogy vigyáz a lányomra, és azt látom Rhoda sokkal boldogabb, mint eddig. Köszönöm. - mosolyodik el, ám küszködik a könnyeivel. Ő is nehéz időszakon mehet keresztül. Lehet, sőt biztos egyedül neveli Rhodát, ami nem kis feladat egy ilyen komoly munka mellett. Ezért keresett bébiszittert. Logikus.
- Én köszönöm, hogy állást ajánlott nekem. Nincs semmi gond, bezárhatunk. - Végül eltettem a pénzt, a cetlit elrejtettem a táska mélyén, majd vállamra vettem és elindultam a kijárat fele, megvárva Anastásiát.
- Hazavigyelek? - kérdezi, mikor mellém ér és kisétálunk a bejárat elé, ahol bezárja az ajtót, s bekapcsolja a riasztót.
- Nem kell, köszönöm. Nemsokára itt a buszom. - halvány vigyorral intettem, majd átsétáltam a másik oldalon lévő buszmegállóhoz, ahol csak öt percet kellett várnom a járműig, aztán már úton is voltam hazafele.
  Feszengve tekintettem kifele az ablakon, bámultam a suhanó lámpákat, házakat, embereket. Kezeim enyhén szólva remegtek, mikor elhatároztam a táskakutatást. Elővettem a cetlit. Óvatosan szétnyitottam, majd felvont szemöldökkel olvastam a sorokat.

LASSAN MINDENT ELVESZÍTESZ

~

  Némán sétáltam be a szobámba Victorhoz egy szót sem szólva, majd levetettem magamról minden göncöt, s helyébe a pizsim tapadt testemhez. Kinyitottam az ablakot, lekapcsoltam a fényeket, magányosan üldögéltem az ágyam szélén. Jumpy ajtókaparászása zökkentett ki öt perc elteltével. Az ajtó nyílott, a kutya kényelmesen besétált helyet foglalva gazdája mellett, tehát mellettem a paplanon. Az éjszaka csendje beterítette a félhomályos szobát, lassan túlnyomó erőben. Fülemben a nyomás nőtt, képtelen voltam tovább elviselni ezt a némaságot, mint egy óra. Bezárva jól az ablakot, elhelyezkedtem kényelmes pózban a fekhelyemen. Egyelőre csak bámultam a plafont, hallgattam a társam szuszogását, agyam folyamatosan pörgött, nem bírt pihenni. A körforgás pedig újra megkezdődött. Sírós éjszaka. A sok információ, esemény felgyülemlett az elmémben és egészen a lelkemig hatolt, mint egy bénítónyíl. Újabb órákat sírtam végig, egyrészt dühös voltam arra, hogy majdnem Lynn szintjére jutottam az osztálytermes verekedés miatt, másrészt pedig simán megvédhettem volna magam, ha végre megmutatom neki, velem ne kezdjen ki. Aztán Thelma segítőkész viselkedése. A szavai még mindig ott csengtek a fülemben: "Tudod, megérdemled végre már, hogy boldog légy. Gonosz voltam veled, megkeserítettem az életedet. Itt az ideje, hogy jóvátegyem a sok sérelmet, amit tőlem kaptál."

Fogalmam sincs, higgyek e neki, vagy inkább ne. Elvesztette a bizalmamat, ilyenkor nehéz megmondani az igazságot. Ha csak ki akar használni megint? Ha újra megaláz? Képtelen vagyok több megaláztatást elviselni. Az élet pedig tovább fogja adni őket, az felállásra kényszerít, a küzdésre, a tovább lépésben. Így maradhatsz csak életben.
  Karikás szemekkel bámultam a tükörbe másnap reggel. Hangos ásítás kíséretével sikerült kicsit felébreszteni magam, na meg egy hideg zuhannyal.
- A hét pedig folytatódik.. - gondoltam a didergés közepette. Hála az égnek, most sikerült elterelni a gondolataimat, pedig alig próbálkoztam vele. A fáradtság győzött, csakis ezért.
Negyed óra elteltével kitámolyogtam a fürdőszobából, készen állva a napra. Victor a konyhában tevékenykedett, valakivel nagyban társalgott. Kit hozott már megint haza?
- TREE! VÉGEZTÉL MÁR? - kiabálta vidám hangon, furcsa tekintettel vonultam be a konyhára. Kezében a telefonja, előtte két tányér rántotta, a lábánál pedig Jumpy játszik a cipőjével.
- Mi az? - motyogom nekitámaszkodva a félfaajtónak.
- Keresnek. - nyújtja felém a mobilját.
- Kicsoda? - ráncolom össze a homlokom, de végül elvettem tőle a készüléket. - Haló?
- TREENA! - Az illető vagy háromszor belekiáltotta a nevem a mobilba, azt hiszem fél fülre megsüketülök. - Zed vagyok! Jaj de jó hallani a hangod!
- Ugyan.. ezen a véleményen vagyok. - kezdtem el szipogni. Bátyám átkarolta óvatosan a vállam, majd szorosan magához szorított.
- Ne sírj, Treena. Kiszáradnak a könnycsatornáid a végén. - próbált viccelődni, bár apróbb sikerrel lenyugtatott. A hangja különleges hatással bír, teljes extázisba esek, nem bírom kontrollálni az érzéseimet. Annyira hiányzik, amíg nem láttam évekig kevésbé volt fájdalmas a hiánya, de most.. a visszatérte teljesen felforgatta az életemet. Abban a pár napban valahogy összeszedett, erőt fektetett belém, megértette azt, amit mások nem tudtak, vagy nem akartak. Még csak körülbelül egy hét a távozásának időpontja, de miért esik ennyire szarul még mindig?
- Gondolj bele, két hónap múlva mennyi programunk lesz. És akkor senki más nem fog számítani, csak Te. Csak veled fogok foglalkozni és felejthetetlen élményeket gyűjtünk, rendben? - szólt bele a kütyübe, miután hosszú ideig nem szóltam semmit, csak sírásomat hallgatta.
- Jó... - hosszas csend. - Minden oké?.. - suttogom, közben besétáltam a nappaliba, ahol helyet foglaltam a kanapén. Victor csendben reggelizett, nem jött utánam, tudta most nem vágyom a társaságra.
- Persze, anyudék puszilnak Titeket egyébként. Mesélj, veled mi van! Tűkön ülve várok az üzeneteidre és a hívásaidra. Aztán csak nem történt meg egyik se, gondoltam felhívom akkor Victort, hátha vele vagy. Milyen igazam volt. - nevetett fel lágyan. - Na, mondj valamit.
- Hát... - meredek előre egy pillanatra. - Próbaidős állásban dolgozok egy szalonban.
- Azt a! És jó? Mit kell csinálnod? - Hangja egyre lelkesebbé vált.
- Takarítanom. - Csend.
- Mi? Jól hallottam, hogy takarítani?
- Igen.
- De... Megfizetik legalább? - komorodott el.
- Négy óráért kaptam húsz fontot.
- Akkor igen. Remek! Na és? Suli? Pasik?
- Szokásos... - hazudtam. Nagyot nyeltem közben, filóztam azon, vajon elmondjam e neki a Kentines dolgot, de inkább hagyom egyelőre. Thelma és Lynn pedig hosszú mese lenne. A szám legalább mára meggyógyult. A szájmaszkot is vissza kell szállítanom Thelmának.
- Bármi van, hívj. Ennyit tudok mondani neked. HÍVJ. - hangsúlyozta ki ezt a szót. - Na de leteszem, neked is iskola van, nekem meg lefekvés. Hülye időeltolódás. Legyen szép napod Treena!
- Neked meg jó éjszakát, Zed. - búcsúztunk el egymástól, majd kinyomtam a telefont. Victor kikukucskált a konyhából, és egyik kezében egy zacskót lengetett.
- Rakd el a tízóraid. Indulunk. - mosolyodott el, mire halvány vigyorral reagáltam.
  Az iskola bejárata előtt rakott ki, ahol egyenesen Castiellel találtam szembe magam és Lysanderrel. Beszélgettek a biciklitárolónál, ám amikor Castiel észrevett, a kellemes hangulat hamar megszűnt. Olyan csúnyán nézett rám, hogy hamar iszkoltam befele az épületbe. Xavier jutott az eszembe. Ha nincs ott akkor a kínainál, lehet gazdagodtam volna egy pofonnal. Az a dühös tekintet, amit rám vetett.. pedig nem csináltam semmit, amiért úgy kellett rám néznie.
- Hogy vagy? - állított meg a folyosón Thelma.
- Jól. Tessék. - halásztam elő a szájmaszkot. - Köszönöm, hogy segítettél. - Keze rátelepedett a szájmaszkra, nem várt fordulattal eltolta magától a kezemet pillanatok alatt.
- Tartsd meg. Még szükséged lehet rá. - nézett egyenesen a szembe barátságosan.
- Ezzel, most elakarsz érni valamit? - engedem le karomat.
- Ne gondolj rosszra. Jó szándékkal adom neked oda. És bevallom, letettem a bosszúmról. Lynn megkapja a magáét, ha nem tőlem, mástól biztos. Nem foglak belerángatni az ügyeimbe, ezt elhiheted.
- Nehéz ezt elhinnem, sajnálom. - sóhajtottam, majd bevonultam az osztályterembe.
Viola rajzolgatott nagyban szokásához híven, észre se vette a körülötte lévőket. Kim is csak ott álldogált az ablaknál, a telefonját nyomkodta, miközben Iris mesélt neki valamit. Nathaniel és Melody feladatokat oldottak meg kettesben a leghátsó padsorban, tiszta romantikus...
Helyet foglaltam, majd kivettem a történelem könyvem és füzetem. Tollammal kezdtem el játszadozni, addig is lefoglaltam az elmém. Az osztályterem egyre telt, főleg, hogy egy másik osztállyal együtt lesz óránk kivételesen. Helyettesítés. Mindent elárul ez az egy szó.
- Ma megyek kihallgatásra, megint. - ül le mellém Castiel. - Mit szólsz ehhez? - hangján érződött a gúny és a düh eme keveréke.
- Hogy nem az én hibám. - bámultam előre továbbra is.
- Ja, hogy nem? Akkor kié? Az anyámé? - ragadta meg a karomat. Tekintetem találkozott az arcával. - Ne röhögtess már! A te hülye problémád miatt, gyanúsított vagyok. Te is benne vagy a szarban Treena drága.
- A bizonyítékoknak köszönheted ezt, nem pedig nekem! - rántottam ki szorításából a karom. - És ne beszélj velem lekezelően, mert kezdem unni. - Felvont szemöldökkel nézett.
- Pedig veled csak úgy lehet. Nem vetted eddig észre?
- Mi lenne, ha keresnél más elfoglaltságot a cseszegetés helyett? Vagy másra nem vagy képes? - idegesen simítottam hátra a hajam.
- Milyen harcias valaki... - állt fel lassan, és odasétált a barátjához. Feszülten néztem utána, eléggé lekezelően bántam vele. Kihozta belőlem a csendes gyilkost és ahelyett, hogy ő érezne bűntudatot, amiért így viselkedett velem, én lettem a bűnbak.
Kentin lépett be következőként a terembe, egyszerre kiszúrt engem. Mosolya ma is üde volt, öltözéke a szokásos terepgatya-ing kombináció.
- Szia. - köszönt, mire elmosolyodtam. Kényelmes léptekkel ért oda hozzám, majd letelepedett mellém.
- Szia. - üdvözöltem végül.
- Remélem nem jelent számodra problémát, ha helyet foglalok melletted. - fordult a székén felém, majd lerakta a füzetét és a tollát a padra.
- Nyugodtan. - nyögtem ki vigyorogva. Lassan haladva, egyre biztosabban nyilvánulok meg előtte. Idő kell, de érzem ez egy kellemes csalódás. Pozitív energiával tölti el személyisége a lelkem, elég ránézni. A pillantása, a kisugárzása, a személyisége, minden.. teljesen elvarázsolt. Nem tudok felébredni ebből a mély hipnózisból... Sőt, nem is akarok.
- Alig várom a mai délutánt.
- Igen? - meredtem rá, mire elnevette magát.
- Igen. Most biztosan tudni fogok koncentrálni a tanulásra, hála neked. - Hirtelen beugrott, hogy mára beszéltük meg a találkozót. Milyen gáz vagyok! Treena, te rövideszű.
- Ja.. aha. - pislogtam zavartan, majd befordultam előre és rámeredtem a padra. Ez ciki volt.
  Nagyszünetekben a folyosók állandóan meg vannak tömve, ahogy most is. A diáksereg nem nagyon jár ki az udvarra, csak a dohányosok, esetleg még a kilencedik évfolyam.
Épp a szekrényemhez tartottam egy tucat könyvvel a kezemben, mikor Amber dühös törtetésére lettem figyelmes. Felém igyekezett. Lassítottam tempómon, mikor egy erős lökéssel sikerült pár lépést hátra megtennem, a könyvek pedig kiestek a kezemből.
- MÉGIS HOGY MERED A LEENDŐBELI FÉRJEMET RÁCS MÖGÉ RAKATNI?! - Hangja az egész folyosót beterítette, a figyelem ránk terelődött.
- Amber, itt állok előtted. Nem vagyok süket. - sóhajtottam, majd mintha meg sem hallottam volna a kiakadását, lehajoltam a könyvekért. Mire az egyiket felvehettem volna, a lány sikeresen belerúgott, így messze csúszott a kezemtől.
- Te antiszociális idióta! Rám figyelj, ne a rühes könyveidre. - ekkor megragadta a pólóm, s felrántott a földről. - Ha bármi történik az én Castielemmel, meg fogod keserülni! - A tömeg morajba váltott, az egész első folyosó minket bámult, egyre kellemetlenebbé vált a helyzet.
- Egy - veszem le a műkörmös kezeit rólam. -, bármit is hallottál erről az ügyről, semmi közöd hozzá. Csakis rám és rá tartozik. Kettő, kezdesz nagyon untatni. Neked a szótárad csakis az óvodás kifejezésekkel van tele? Ideje lenne magadba nézni. Lehet eddig nem mondták neked, de ÉN most kijelentettem. - majd mutatóujjammal a szíve helyére böktem. - Ha lenne szíved, már mindenkinél esdekelnél a megbocsátásukért. Nőj fel, Amber, és ne gyere nekem a bátyáddal zsarolásként. - engedtem le a karom. A lány és a tömeg szintúgy sokkolva bámult. Végül nem vágott vissza, hanem inkább elrohant remegő szájjal. A diákok újra mozgásba lendültek, mintha semmi nem történt volna, én pedig összekapkodtam a könyveket, majd elraktam a szekrényembe. A pakolgatás vége fele ledermedtem. Rájöttem mit is tettem valójában: magamra vonzottam a figyelmet. Ledobtam azt a nehéz terhet a vállamról, ami eddig annyira nyomasztott. Végre megmondtam a saját véleményem a dolgokról és még ki is álltam magamért. Ekkora előrelépést is ritkán tapasztalok, de itt az ideje változtatni a dolgokon. Kezdjük a sulival.

22. Fejezet

  Tehetetlenül néztem körbe, mintha bármilyen tárgy is segíthetett volna rajtam. Nem fogom bántani gondoltam. Tűrőképességem valahol a határ szélén csüngött, hajlott kifele, mintha a szakadék szélén ácsorogtam volna, és mégsem használtam a kezem a visszaadásra. Pedig jót tett volna neki, de végtagom nem mozdult. Megfagyott a vér az ereimben is, dermedve ültem a poros padlón, mint valami rongy, akit ide-oda dobálhatnak.
  Hirtelen két fagyos marok ragadta meg vállaimat, túl erősek voltak, fájdalmak nélkül nem bírtam súlyuk nagyságát. Lynn dühös, őrült tekintettel nézett a szemembe, vicsorított farkas módjára, s egyre jobban szorított. Elbújt benne egy veszett állat, vagy mi? Nem az Alkonyatban vagyunk, hogy ő a vérfarkas, én pedig a vámpír. Ráadásul kezd elegem lenni a szorításából, és abból az idétlen képéből is. Minek is áltassam magam? Szívesen megragadnám a grabancát, ezért sem fogok többet várni erre a pillanatra. Sőt, esélyem se lenne rá több.
  Megragadtam mindkét kézfejét, amiket lehámoztam magamról, miközben erősen gyomorszájon rúgtam a szabadon levő lábaimmal. Egy hatalmas kiáltással hátra lendült, kiterülve a padlón, én pedig feltápászkodtam a földről, amilyen gyorsan csak tudtam. Lenézően tekintettem a lányra, tekintetünk összeakadt, egyikünk sem nézett másfele.
- Nem ismersz Lynn, de most megfogom mutatni.. ki vagyok valójában. - guggoltam le elé, elkapva  fakó barna haját.
- Úgy. Sem. Mered. - hergelt tovább, teljesen kifordulva magából, mire a titokzatos tartalékenergiájának köszönhetően a lökésével újra a koszba terültem ki, Természetesen a haját nem engedtem el, viszont Lynnt sem kis fából faragták. Elkezdett ütni, csapkodni, ahol csak ért, keserves hangon kiabált minden zagyvaságot a fülembe. Labancánál fogva  húztam a fejét közelebb hozzám, kerestem vele a szemkontaktust.
- Figyelj rám, Lynn! Hallasz engem! Térj észhez, LYNN! - Mivel nem reagált, fejét visszatoltam oda, ahol volt, s próbáltam leszedni magamról, mire egy hatalmas csattanás kiütött.
  A sötétség sokadjára nyelt már el, ám a mostani ébredés nem a legkellemesebbek közé tartozott. Szédültem, a fejem kettéhasadni készült, a homályban vörös vértócsát véltem felfedezni arcom mellett. Halk nyögésekkel tápászkodtam fel, látásom tisztult, akkor vettem észre a véres tenyeremet. Orromat kezdtem el tapogatni, semmi érdekes majd ajkaimhoz érve fájóponthoz érkeztem. Ezt a vereséget a szám járta meg. Letöröltem a piszokkal kevert vörös folyadékot a széléről, de még így is szörnyű látványt nyújtottam. Újabb kérdések cikáztak a fejemben. Mióta feküdhettem itt? Hova tűnt Lynn? Nem agyalhattam sokat ezen, igyekeznem kellett a mosdóba, csak ne lásson senki így. Felnyomtam egész testemet két karom segítségével, majd dülöngélve ballagtam ki a teremből. Az ajtófélfának támaszkodva kitekintettem a folyosóra, mi üresen tátongott, akár egy kiszáradt kút feneke. Biztosan még zajlott az óra. Ha nem ebbe a terembe lettünk volna, akkor hol a fenében van az osztályom? Na mindegy, célozzuk meg azt a WC-t. Szaporázva lépteimet, megindultam arra a bizonyos helyre, viszont nem egyedül.
- Dührohama volt? Az arcod alapján ez egy 'igen'-t jelent. - Thelma csípőre tett kezekkel mért végig, majd csak sóhajtott egyet.
- Nem órán kellene lenned? - suttogtam, miközben próbáltam eltakarni a szám.
- A tanár keresett, én meg felajánlottam, hogy megkereslek. És szükséged van a segítségemre, szóval menjünk csak szépen egy csap közelébe. - megragadta a karomat, és húzott magával a lányok "biztonságos helyiségébe". Szótlanul figyeltem, ahogy előhalászott a nadrágzsebéből két darab papír zsebkendőt. Komoly arccal felém nézett, már nyitotta a száját, de a szavak nem jöttek ki rajta. Az ajkak becsukódtak, majd eltűntek amint elfordult tőlem. Finoman bevizezte a kezében lévő tárgyakat, óvatosan megpuhította őket, majd visszafordult felém.
- Emeld fel a fejed! - Engedelmeskedtem az utasításának, hiába ellenkeztem volna. Értelmetlen dolgokat nem csinálok, felesleges, mint pár lánynál a smink. Sokat hasonlatozok, ugye? Szuper, akkor nem csak nekem tűnt fel. Visszatérve a szituációhoz, Thelma fájdalommentesen törölte le a rászáradt vért az arcomról, minden mozdulatától kiborsóztam, ahogy a hideg tárgy érintkezett forró bőrömmel. A sebhez érve már nem volt kellemes az ápolgatás. Halk szisszenésekkel vártam már a végét, mire a lány levette rólam a kezét.
- Még mindig hordasz szájmaszkot? - kérdezte, miközben kihajította a zsebkendőket a kukába.
- Néha. Miért?
- Nem logikus? Takard el vele a szádat. Egy kis korrektor még segíthet rajta, de nem garantált, hogy nem veszik észre. Szerintem nem akarsz Lynn miatt középpontba kerülni, mert bevert neked egy nagyot. - A tükör elé állva elborzadtam a látványtól. Alsó ajkam egyik fele feldagadt, és még a szélét egy seb is borítja. Szebben már nem is nézhetek ki, komolyan.
- Jelenleg nincs nálam. - motyogtam.
- Néha érezhetnéd magad mázlistának. Én mindig hordok magamnál. Hetedik óta nagy divatot teremtettél nálam belőle. Közel száz fajta szájmaszkom van otthon. - nevetett fel, majd beletúrt egyenes hajába. - A szekrényemben van. Gyere. - indult meg az ajtó fele.
- Miért segítesz? - állítottam meg gyanakvásommal. Várt, majd lassan megfordult komoly arcot vágva.
- Tudod, megérdemled végre már, hogy boldog légy. Gonosz voltam veled, megkeserítettem az életedet. Itt az ideje, hogy jóvátegyem a sok sérelmet, amit tőlem kaptál. - lesütött szemekkel támaszkodott az ajtónak. - Hosszú az út, a megbocsátásodtól messze állok, de igyekszem. - nézett fel rám. - Akkor.. jössz?

~

  A suli hátralévő részét egyedül töltöttem, mindenkit, akit tudtam, messziről elkerültem a fekete virágmintás maszkommal együtt. Furcsa pillantások, halk sugdolózások kísértek egész nap, alig vártam a hazaindulást.
  Amint elhagytam a hatodik óra után az iskola területét, elfogott a megkönnyebbülés. A borús égbolt nem jelentett gondot számomra, sőt nagy nyugtatásként ért. A lágy szellő csendesen játszadozott kósza hajszálaimmal, néhol teljes erőbedobással felkapta, majd le is ejtette. A régi, magányos parkon haladtam végig, ritkán járok erre, de most úgy éreztem szükségeim van egy kis gondolkodásra. Ez a hely annyi emléket idézett fel bennem, talán eddig soha nem is érzékenyültem el e pillanatokban. Viszont.. a következő percekben, ahogy sétáltam a kis tavacska fele, a szemem megtelt könnyekkel. Már nem lépkedtem nyugodtan, futni kezdtem a nádassal borított tóhoz. Az ott fürdőző madarak riadva szálltak fel, úsztak arrébb, esetleg elbújtak a bozótban. Lassítottam tempómon, mire megálltam. Lihegve vettem le hátamról a táskám, s lehuppantam a frissen nyírt fűbe. Térdeimet mellkasomhoz közel húztam, karjaimat finoman térdeimre fektettem. Előre meredtem a kékségbe, a lágyan hullámzó víz nem változott semmit. Olyan maradt, mint régen. Míg a körülötte lévő élővilág és környezete folyamatosan átalakul a jobb, illetve rosszabb irányba, ez a meder egy helyben áll. Hagyja az embert gondolkozni, emlékeket gyűjteni, merengeni a nagy semmin, és legfőképp élni.
- Tudtam, hogy itt talállak. - hallottam mögülem egy mély hangot. Tudtam, ki az, ezért sem fordultam meg. Az illető leült mellém, csendben figyelt felém, csupán a szemem sarkából láttam mit csinál. Azt is észrevettem, hogy kezével nyúl a karom fele, én pedig ösztönösen arrébb csusszantam.
- Bocsánat. - sóhajtott.
- Miért találsz meg mindig, Xavier? - pillantottam végül a srácra. Barna szemei csillogtak akár a napsugár, annak ellenére, hogy az égbolt sötét volt a szürke felhőktől, így eltakarva a Napot.
- Talán ekkora gondot okoz? - Ekkor felvont szemöldökkel néztem rá.
- Szerintem nem kell emlékeztetni arra, hogy nem vágyom a társaságodra. Kopj le.
- Treena..
- Nem érdekelsz. Hagyj békén egyszer, s mindenkorra. - határozott tekintettel figyeltem Xaviert, egyenesen a szemeibe bámulva.
- És ha kapnék egy esélyt? Kérlek, be tudom bizonyítani a másságomat! Kérlek... - könyörgött, de olyan szinten... Azt hittem sírva fakad. Eldönteni nehéz volt, igazat mond e, mégis valami azt sugallta, hogy hinnem kéne neki. 
- Menj. El. - Nem éppen az jött ki, amire várt, így dühösen feltápászkodott a helyéről, majd lelépett. Én elhiszem, hogy meg akar változni, de ha már az élet nem fenékig tejfel, akkor itt az ideje egy kis bizonyításnak. Nem fog nyugton ülni a seggén, várva a csodát. Biztosan fel fog keresni, mert amennyire ismerem, ő az a küzdő típus. 
  Majdnem egy teljes órát töltöttem ott a tavacskánál, mire végre rávettem magam, hogy induljak haza. 
Jumpy boldogan fogadott, szinte már feldöntött. Gyorsan adtam is neki kaját, közben pedig felkészítettem magam az új munkára. Bár nem teljes állású, csak próba idős, de jól jönne a pénz, így kénytelen vagyok elmenni. Na meg nem is olyan borzasztó egy szalonban segédkezni. Hirtelen a telefonom hangosan kezdett csörögni, ijedtemben alig tudtam kivenni a zsebemből, majd még fel is venni.
- Haló? - szóltam bele.
- Szia, Kentin vagyok. - döbbenten tartottam a fülemnél a telefont. - Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem minden oké e. Egész nap kerültél... Baj van?
- Sz-szia. Én.. én.. nem. Vagyis.. nincs baj. - dadogtam, mint egy idióta. 
- De biztos? Ugye elmondod, ha valami nyomaszt? 
- Igen, Kentin. - lágyult el a hangom. 
- Remek. - nevetett a kagylóba. - Ugye kedden akkor átjössz segíteni? - Tényleg! Megígértem a korrepetálást. Ha nem mondja, elfelejtem.
- Persze. Hányra menjek? 
- Suli után mehetnénk egyszerre hozzám, ha az úgy megfelel neked.
- Igen, az jó lesz.
- Mond..
- Igen? - Szünet. Túl hosszú a várakozás. - Kentin?
- Igen igen, mondom. Csak.. nehéz megfogalmazni. Szóval... - mély levegőt vett. - Van e kedved eljönni velem egy koncertre? Két hónap múlva lesz.. novemberben. - Nagyokat pislogva ültem le a kanapéra. Jumpy csatlakozott mellém, azonnal lehunyva szemeit, hogy aludjon egyet, miközben fejét az combomra helyezte. Tehát, vázoljuk fel a helyzetet. Kentin elhívott.. egy koncertre. Ami azt jelenti.. EGY RANDIRA?! Nem várt fordulatok az életemben, képtelen vagyok elhinni. Tényleg elhívott? Biztos nem csak képzelődöm? 
- Tényleg? - tettem fel -számomra hülye- kérdésemet. Most leesik neki, hogy sose hívtak még el sehova, és tuti visszavonja, pedig szívesen vele tartanék. Lényegtelen kinek a fellépésére.
- Aha. - nevetett fel. - Szereted James Arthurt? - Azt mondta JAMES ARTHUR? Imádom azt a férfit, annyira szeretem a dalait, tele vannak érzelmekkel, a rossz napjaimat igazán élénkebbé teszi, a hangja sem semmi! 
- Van jegyed a koncertjére? - csillantak fel a szemeim, teljes izgatottság fogott el, ami nálam ritkán bújik elő. A srác újra felkacagott.
- Igen, ráadásul kettő. Egyedül nem járok ilyen helyekre, gondoltam megosztanám veled az örömömet. Nagy James Arthur rajongó vagyok. - éreztem, ahogy elmosolyodik, és én is ugyanezt tettem.
- Ha nem bánod, akkor szívesen elmennék.. veled. - nyeltem nagyot.
- Dehogy bánom. Örülök, hogy jössz. Nos, erről beszélünk még, de most mennem kell melózni. Este írok. Szia, Treena. - amint kimondta a nevem, megborzongtam. Hihetetlen, hogy tetszik nekem Kentin. Csak tudnék többet beszélni vele, ám soha nem sikerül, vagy pedig kellemetlen helyzetbe hozom magam, ami kínos szituációhoz vezet, ezt pedig elégszer éltem át, hogy tudjam milyen. Viszont Xavier gondolatától is csak egyre rosszabb lesz a helyzet. A szívem azt sugallja, szeretem, és nehéz elfelejtenem. Ez így van. A kérdés, vajon tényleg ki akarom törölni őt végleg a memóriámból, vagy csak ez egy újabb makacs gondolat? Őszintén, ki szeretne bele egy olyan lányba, mint Én? Senki...
  Délután öt óra fele léptem be a Diamond Beauty Salon nevű helyiségbe, ahol Anastasia már várt rám. 
- Á, végre. Már vártunk Treena. - mosolygott szokásához híven, majd elkezdte a körbevezetést. - Szóval a szalonnak három fő része van: a fodrász, a körmös, és a kozmetikus. Canterburry egyik különleges helye, ahova csakis olyan emberek jönnek, akik elég árat megtudnak fizetni egy teljes külső átalakításra. Mert ez a három rész nem külön-külön zajlik, hanem sorban egymás után. - olyan lelkesedéssel mesélte, hogy néha egy pillanatra hercegnőnek éreztem magam, aki a legklasszabb bálra készül, ami teljes átváltoztatást igényel, mind haj, mind köröm, s mind arc terén. A pillanat hamar el is múlt. 
- Tehát egy ember mind a három szakaszon végig megy. - jegyeztem meg. 
- Igen. Látom fog az agyad. - kuncogott, majd folytatta. - A te feladatod pedig, ezeknek a folyamatoknak az eltüntetése. Egy szóval: takarítás. - felvont szemöldökkel néztem a mellettem álló nőre.
- Hidd el Drágám, nem lesz könnyű dolgod. Viszont az árat megfizetem, ha teljesíted a feladatod.. tökéletesen. A vendégek nem szeretik a koszt, vagy ha levágott hajban kell lépkedniük. Itt pedig a tisztaság elvárt, annyira kell csillognia ennek a talajnak, mint a gyémántnak. Innen kapta a szalon a nevét. És a szemét sem csak egy sima kukába kerül. Készen állsz? - kihívó tekintete nem várt ellenkezést.
- Mint még soha. - válaszoltam vissza ugyanolyan kihívóan.
  Nem viccelt. Tényleg kemény meló, és egyben fárasztó. A levágott hajvégeket egy külön táskába kell összegyűjtenem, a padlót folyamatosan fel kell mosnom, akárhányszor valaki végig megy rajta piszkos cipőjével. A dolgozók kellékeit is folyamatosan rendbe teszem, hisz ez is a munkám része, ezt is öt percenként csinálom. Anastasia folyamatosan rajtam tartotta a szemét, miközben fontos személyekkel beszélgetett, például az egyik londoni cég vezetőjével, aztán Canterburry gazdagjaival cseverészett jóízűen. Jelenleg a kozmetikus eszközeit tisztítottam, meg és raktam őket e helyükre szimmetrikus alakzatban összerakva. 
- Treena? - nevemre felemeltem a fejem, majd szembe találtam magam egy szőke hajú lánnyal, ki végigmért tekintetével.
- Én vagyok. Segíthetek? - Először nem ismertem meg, de aztán leesett... Ő Clemency Allen.

21. Fejezet

  A vizes talaj nehezítette a mozgásomat. Gyenge kezeimmel a szennyes tartó felé nyomtam magam, majd belekapaszkodva a tárgyba, lassan felálltam.

- Tree, hol vagy? Fürdesz vagy mi van? - hallottam Victor szavait, mikre próbáltam visszaválaszolni.

- Mindjárt megyek. - fújtam ki a levegőt, s felkapva magamra a pizsamát, kisétáltam a nappaliba. Bátyám szokásához híven kiterült a kanapén, kezeit a tarkója mögé téve.

- Jaj, csak nem megzavartalak? - nézett nedves hajamra, amit nem sikerült megtörölnöm rendesen, így csöpögött belőle folyamatosan a víz. 

- Nem. Miért jöttél ilyen későn? - Furcsa mosoly csücsült a srác arcán, kikövetkeztethetetlen pillantásokkal állt fel a helyéről, majd felém közeledett. Megállt előttem fél méterre, közben bevágta a kisfiús testtartását, ami nála a cukiság felsőfoka. Megakar győzni. Mégis mit tervez a fejében?

- Tudod, hogy nagyon szeretlek, ugye? - felvont szemöldökkel biccentettem. - Akkor nem fogsz megharagudni a tetteimért, igaz? - megrökönyödve hátráltam meg, mire átölelhetett volna.

- Mire akarsz kilyukadni? - Victor lesütött szemekkel bámulta a parkettát, közben karját simogatta. 

- Találtam munkát. - Ez jó hír, miért remeg a hangja? Ha csak..

- Mond ki. - sürgettem. - Mond csak ki. Elköltözöl, ugye? - szorítottam össze állkapcsomat. 

- ... Igen. - Annyira,.. de annyira éreztem. Ha ilyenben pénzt lehetne nyerni, rég gazdag lennék. Mindenki lelép mellőlem, akit szeretek, helyettük jönnek az idegesítő alakok. Számtalanszor mondtam már, az élet kegyetlen, velem leginkább. Csak.. olyan nehéz nem összeroppanni teljesen. Újra megingott bennem az akarat. Akarat a túléléshez. Inkább térjünk vissza a szituációba.

- Annyira sajnálom, Treena. Én..

- Hol van az a munka? - szakítottam félbe.

- Hát.. ott, ahol Anyáéknak is.. a cégüknél fogok dolgozni. - Itt elszakadt a cérna. Szóval nem autószerelő lesz, hanem egy irodában punnyadó üzletember?! Feladja a szenvedélyét ilyen könnyen?

- Most erre mit mondjak? A Freese család már csak cégeknél dolgozhat. Mert nagypapi, nagymami, sőt még az ük-üknagypapi is céget alapított. Véletlenül se törjük meg a hagyományokat. - fontam össze karjaimat a mellkasom előtt.

- Jól tudod, mennyire kell a pénz. Nem tudom fizetni az albérletemet. Ráadásul Thelma fogta magát és visszaköltözött a szüleihez. A közelben meg nincs szabad állás, ahol jól meg is fizetnének. - ráncolta a homlokát, majd nekidőlt a falnak. - De Te ezt még nem értheted. 

- Miért is nem? - kérdeztem felháborodva. - Tavaly óta én fizetem az albérletet, nem egy helyen jártam már munka után, sehol nem voltam egy hétnél többet, ráadásul igen nagy költség Jumpy eltartása is, de ha megtanulnál spórolni és nem alkoholra költenéd, hogy bulizhass, talán nem kellene elköltöznöd. Mert míg Te naponta házibulikban töltöd az éjjelt, dolgozhatnál is. A pénzed nem fogyna, hanem nőne. Thelma meg nem az én problémám. 

- Mi van? Te dolgozol?! Anya azt mondta, hogy minden hónapban küldenek pénzt. - Fejemet csóváltam a kijelentésére.

- Múlt évben megmondták Skypen keresztül, nem hajlandóak eltartani, tanuljak meg önállósodni. Jól átvertek, ha ezt mondták neked. Biztos nem akartak aggodalmat kelteni. Nem hisznek bennem, rájöhettél volna. Teljesen máshogy gondolkozom, így már problémákba ütközik minden kiejtett szavam az övékkel szemben. 

- Ne mondj ilyeneket. A düh vezérel, azért mondod ezt. - csapott hirtelen a térdeire.

- Nem, Victor. Ez szánalom a legfelső fokon. Hogy sikerült elérniük? Utálod a papírmunkát! - ugrottam ki hirtelen a bőrömből. Kiráz a hideg, ha csak házi feladatokat adnak az iskolában, amik halomban landolnak az íróasztalomon várva, talán megcsinálom őket. Nekem ugyanígy játszódik le egy munka az irodában. Nem kellemes. 

- Felhívtam őket. Megmondtam nekik az igazat. Az autószerelő munkámnak vége. Sajnos nagyon megélni nem tudok belőle, be kellett látnom, és Apának igaza volt. Már az elejétől fogva. Megmondta, ebből még gondok lesznek. Így is lett. Hálás vagyok azért, hogy náluk dolgozhatok. Csak egy gond van.

- Na micsoda?

- Vissza kell mennem tanulni. A szakma miatt. - Szörnyű egy olyan embernek, aki sose szeretett tanulni, és már alig várta a suli befejezését. Ha ennyire ragaszkodik hozzá, menjen. Én akkor sem támogatom ebben. A szüleim nem fogják irányítani az én életemet is. 

- Te választottad ezt az utat. Én azt mondom gondold át, de most jobb, ha mész. - túrtam bele félszáraz, kócos hajamba. 

- Szeretnék először elbúcsúzni, Tree. Holnap reggel indulok. - Ajkaim lefele görbültek, sajnos képtelen voltam visszafogni magam. Mostanában rengetegszer sírom el magam mások előtt, pedig nem szükséges dolog. Kordában kell tartanom az érzéseim kimutatását. Könnyeimtől alig láttam valamit.

- Ne, kérlek ne. Treena. - hallottam Victor szavait, s a kanapé nyikorgását. Feltételezhetően felállt. Nem tudtam biztosra, mert csukott szemekkel törölgettem arcomról a könnycseppeket. 

- Hülye. Azt hiszed, örülök a költözésednek? Nem szeretném, hogy elköltözz, Victor! - kiabáltam hangosan, nem érdekelt ki hallja, ki nem. Nekirohantam a bátyámnak és szorosan átöleltem. Még egyszer nem fog elhagyni. Útját fogom állni, bármit megteszek a maradása érdekében.

    Arra a megegyezésre jutottunk, hogy marad még egy ideig. Hozzám költözhet, hálájaként elvisz és haza is hoz suliból. A minimum amit tehetek érte. Felesben fizetni sokkal olcsóbb, legalább több pénzünk marad. Reménykedem a fodrászatban is, ahova délután megyek ma. Igen, nem rég ébredtem fel, körülbelül reggel hat óra lehet és hétfő. Hétfő. Újabb hét kezdődött el, talán jobb, mint az előző. Szóval ott tartottam.. munka! Órák után hazajövök egy gyors átöltözésre, aztán elsétálok az üzlethez. Victor Jumpyra vigyáz, meg megy munkát keresni. 

  Kimásztam kényelmes ágyamból, megcélozva az ablakomat, amit kitártam, hogy kitudjak szellőztetni. Mániám reggelente kinyitni. Legalább felfrissülök a kómás állapotomból. Plusz, nem érkezik a kényszer a visszaalvásra. Lépjünk be újra a valóságba, a szekrényemből kihalásztam egy fekete legginget, hozzátartozó fekete-fehér pöttyös derekas szoknyával. Ezekhez okosan kiválasztottam egy fehér blúzt, majd felvéve a dolgokat, kisétáltam a nappaliba lecsekkolni a bátyámat. Jumpyval játszott nagy vígan. 

- Jó reggelt. Kérsz kávét? - sétáltam a kanapé elé, ahol feküdt a kutyával.

- Szia Tree. - mosolygott szokásához híven. - Igen, elfogadok egyet. De majd én csinálok, jó? Te menj csak és készülj. - ült fel nagy nehezen. Úgy tűnik még teljesen nem ébredt fel.

- Csinálok, én ráérek. Ha szépen kérlek, leviszed Jumpyt sétálni egyet? 

- Persze, máris! - pattant fel hirtelen, majd homlokon puszilt és a bőröndjéhez sietett. A konyhába vonultam, ahol a telefonom is volt. Levettem a készüléket a töltőről, majd elkezdtem írni egy SMS-t Zednek. Leírtam neki a tegnap történteket, a véleményére voltam kíváncsi. Mire lefőtt a kávé válaszolt is.

Szia Treena! :D 

Mi? Komolyan? Azt a! Erről nem is tudtam! Mindenesetre látom a változást rajtad Treena drágám. Végre nem hagytad, hogy a sors irányítson. Most Te irányítod az életed. Büszke vagyok rád! :3 Mindenről számolj ám be! Na légy jó. XX 

Készítettem két csésze kávét, majd a konyhapultnak támaszkodva kezdtem el inni az enyémet. Victor már kint volt Jumpyval, feleslegesen nem kiabálok a senkinek. Kicsit nézne a partiállat szomszédom őrültnek. Érdekes, ma éjjel nem üvöltött a zene nála, ráadásul beszélgetés zajai se szűrődtek ki. Szerintem nincs is otthon. Remélem elment egy hosszú nyaralásra és akkor nyugodtan fogok éjjel aludni, mint ma. Tényleg.. sokkal tisztábban tudok gondolkodni, nem is fáj a fejem. Ezt a jó hírt! Jól kezdődik a hétfőm. 

  Nyílott a bejárati ajtó, Jumpy sietve futott be hozzám, vidáman lefetyelt a vizes táljából. Beszélgetésre figyeltem fel a jószág simogatása közben. Halkan lopakodtam az ajtó mögé, majd kikukucskáltam úgy, hogy ne vegyenek észre. Victor háttal állt nekem, eltakarta a testével az illetőt. Kit hozott magával? Negyed órára megy le és lespannol idegenekkel. 

- Tree! Hoztam neked egy vendéget. - szólt a bátyám, mire kapkodni kezdtem, de késő volt és szembeütköztem Viccel. - Leskelődtél, Hugi? - paskolta meg a fejemet, majd átkarolt a vállamnál fogva, s kivezetett a hallba. Kentin állt vigyorogva a falnak támaszkodva. 

- Reggelt, Treena. - köszöntött lágy hangon. Szaporán verdeső szívemet hallgattam, alig tudtam kinyögni pár szót.

- Sz-szia. - motyogtam lesütött tekintettel. Éreztem a forróságot az arcomon, nagyon ciki volt ez a megjelenésem. Miért? Mióta jövök zavarba Kentin jelenlététől? Xavier óta nem éreztem ilyeneket...

Az említett személy kuncogva kiegyenesedett, majd kezeit kivette a zsebéből.

- Csak gondoltam mehetnénk együtt suliba. Victor mondta, hogy visz téged, de ha beleegyezel, akkor elenged velem. - nevetett fel halkan. Lassan felemeltem a fejem, majd a mellettem állóra tekintettem. 

- Feleslegesen nem furikázom. Vigyáznom kell a benzinfogyással. - mondta, miközben elengedett. - Na? Mész Kennel?

- Kentin. - javította ki Victort a barna.

- Tényleg. Bocs. - emelte fel kezeit a bátyám. Mindketten rám néztek, várták a válaszom. Csak néztem előre és próbáltam választ adni. Menni szeretnék Kentinnel, de most ezt ilyen hirtelen izgatottsággal megemlíteni.. nem is tudom. Gyorsan ki kell találnom mi legyen, azért türelmetlenné nem szeretném tenni a társaságot.

- Hát.. jó. - suttogtam, kezeim a szoknyát gyűrögették idegességemben.

- Remek! Szedd rendbe magad végre, addig kávézok egyet a haveroddal. - csillantak fel Victor szemei, majd vállon ragadta osztálytársamat és bekísérte a konyhába. Jumpy hűen követte őket. Fiúk...

  Nem került sok időbe, csak húsz percbe, mire összekapartam magam lelkileg. A haj és az arcom rendberakása csak öt percbe került. Mintha randira mennék, olyan ideges vagyok. Életemben nem randiztam, mégis az érzés olyasminek hatott. Ezt a hülyeséget is csak filmekből vehettem...

Mély levegőt vettem, majd kisétáltam a fürdőszobából, s bepillantottam a konyhába. Jóízűen beszélgetett mindkét személy, észre sem vették, hogy ott vagyok. Végül Kentinnek sikerült az ajtó fele fordítani a fejét.

- Hűha! Milyen csinos vagy Treena! - mosolyodott el, aztán hirtelen Vic jól összeborzolta a haját, enyhén kimutató féltékeny arccal.

- Csigavér, Barátocskám. Jó arc vagy, de figyellek ám! Csak okosan a húgommal. - Kentin biccentett, s elindulhattunk végre.

  Az utunk nem telt valami izgalmasan. Meg sem mertem szólalni, ha beszéltünk is, akkor csak jóformán Kentin regélt valamiről, sajnos koncentrálni viszont képtelenség volt, annyira zavarban voltam. Mi a fene van veled, Treena? Nem szoktál ilyen lenni! Szedd már össze magad!
A suliba beérve máris "életem fénypontja" közeledett felénk. Thelma.
- Sziasztok. - Álszent vigyorától egyenesen hánynom kellett. - Cuki a szoknyád Treena. - nézett rajtam végig, majd átvándorolt tekintete Kentinre. - Osztálytársak vagyunk, ugye?

- Jó észrevétel. Egy hét után. - mosolyodott el a srác. 

- Sajnos egy hét nem elég nekem memorizálni az osztálytársakat, de mivel elég szimpatikus vagy nekem, biztos nem felejtelek el. - kacsintott egyet. Ekkor megragadtam a mellettem álló karját.

- Most mennünk kell... Szia. - s elsiettem a sráccal. Te szent csalamádé! Mit művelek?! Ez nem oké.. egyáltalán nem az.

  Az osztályterem üres volt, száz százalékig száraz levegő, előnyös helyen is van.. a sarokban. 

- Csak nem féltékeny vagy az új lányra? - Nem tudja a nevét? Hú, megnyugodtam... gondoltam, közben letelepedtem a helyemre. Kentin ugyanezt tette, csak nem a helyére ült, hanem mellém telepedett. 

- Na mi az? Nem mondasz semmit? - vigyorgott, s figyelte a mozdulataimat.

- Kellene? - nem néztem rá, csak pakoltam és pakoltam, de a keze ránehezült az enyémre.

- Figyelj, én nem vagyok Castiel. Ne vedd nyomulásnak a viselkedésem. Csak.. - sóhajtott. - ..fogalmam sincs, hogy tudnék a közeledbe férkőzni. Aranyos lány vagy, szeretnélek megismerni. - nagyot nyeltem. Ezeket nekem szánta? Tényleg? Ez a nap egyre fantasztikusabb lesz! 

- De... Ha ez téged zavar, szólj és akkor békén hagylak. Nem erőltetek rád semmit. - keze folyamatosan az enyémen pihent, nem bírtam nem nézni azt. Kentin is észre vette.

- Zavar? - Elkezdett hangosan dübörögni a szívem. Ez.. tényleg nincs rendben. Talán.. talán.. nem. Tuti nem. Xavier az egyetlen, aki iránt valaha is éreztem azt a dolgot... Bár, amikor ez a srác nekem ütközött a biciklijével az első nap és leszedett a sövényről, megváltozott a véleményem róla. Nagyon rendes volt tőle, hogy kisegített a bajból, míg mások csak nevettek és fotóztak. A furcsa viselkedései ellenére, kedvelem őt. Ez lehet talán... olyan szerelemféle? Visszatérve a jelenbe, olyan csendben maradtam, hogy a légzésemet sem lehetett hallani. A srác leemelte óvatosan a kezét, majd a padra támaszkodott vele.

- Mond csak, mennyire értesz a geometriához? - nézett rám reményekkel teli arccal.

- N-nagyjából mennek a szerkesztések.. 

- Szuper! Még van időnk óra előtt. Segítenél? - vette elő a füzetét, a tolltartóját és a vonalzóit.

- Megpróbálok. - egyeztem bele félénken.

  Egész jól belemerültem a magyarázásba, mert ahogy telt az idő, jöttek a többiek és páran csatlakoztak Kentinhez, mint megfigyelők, akik szeretnének átmenni az érettségi vizsgán. Név szerint, Rosa, Alexy, Lysander és Iris. 

- Egész jó. Matektanárnak készülsz, Treena? - lépett oda hozzánk Castiel. 

- Nem valószínű. - vontam vállat, majd visszaadtam Kentinnek a füzetét.

- Szállj le róla, Castiel. Miért kell mindig a másikat piszkálni?! - förmedt rá a mellettem ülő.

- Minek kötekedsz? Semmi rossz szándék nem volt ebben. Jól magyaráz, mehetne tanárnak is. - majd elővett egy szál cigit a dzsekije zsebéből, s rágyújtott Kentin előtt. A füst pedig az arcába fújódott.

- Engem nem zavar a dohányzásod, de a többieket károsítod vele. Viola asztmás, és akkor ott füstölsz mellette. Gratulálok! - ekkor belépett a tanár. Szörnyű ricsaj keletkezett, mert Mrs. Chesstow irtózik a füst szagától, ráadásul folyton Castiellel vitatkozik, most meg morcos is, így a három együtt kombinálva nagyon rossz véget vethet valamelyikünkre, akit épp kiszemel a vöröskén kívül. Lynn kényelmesen lépett be az ajtón, tehát az osztály megnyugodhatott. A tanár megtalálta áldozatát. 

  Az óra után, én és Lynn maradtunk hátra. A lány nem bírta ki, odajött hozzám.

- Tehát nem segítesz? 

- Mégis miben? - tettettem az értetlen. Mi másról is beszélhetett volna, ha nem a bosszúhadjáratáról.

- Ha segítesz.. összehozlak Kentinnel. Láttam, hogy nézel rá. Én segítek neked, ha te is nekem. - gonosz vigyorától kirázott a hideg.

- Nem.. nem fogok segíteni. Semmi közöd ahhoz, mi volt köztem és Thelma között. Old meg a problémáidat felnőtt módra és ne viselkedj már ilyen idiótán, hogy bosszút tervelsz valaki ellen. Térj végre észhez! - fakadtam ki, mire a lány hirtelen lesöpörte a cuccaimat a földről. Egy erős lökéssel, én is a parkettán landoltam a székemmel együtt.

- Nagy a szád, Treena. Túl nagy. Mit tudsz Te a dolgokról?! Semmit jó formán. Bezárkózol a kis világodba, azt hiszed minden rossz, és soha nem lehetsz boldog. Ilyen életet kell élni?! Inkább neked jöjjön meg az eszed! A nyomorult kis életed olyan, mint egy bolháé. Semmilyen. Bocs, a bolhák legalább vidámak egy ideig, amíg egy állat testén élnek. De Te.. szörnyű vagy! Felajánlom a lehetőséget egy kis változásra, erre meg engem idiótázol le! Normális vagy?! - leguggolt elém, majd egy hatalmas pofont kaptam tőle. 

- Azt hiszed, majd valaki jön és segít?? Vagy Istenhívő vagy? Várod a megváltást? Azt meg is kéne élned, Szépségem. - újabb pofon. Nem bírom.. megőrült. Valaki segítsen a rohadt életbe!

20. Fejezet

    Válaszolnom kéne, mégsem megy. Lassú mozdulattal töröltem le a teát ajkaimról, majd fejemet Barrett Nyomozó irányába fordítottam. Lelkesen simogatta hatalmas pocakját, s hatalmasat rántva az övtartóján, az ajtó felé igyekezett.

- Kérem kövessen, Miss Freese! - utasított, ám képtelen voltam felállni a székről. Úgy éreztem, teljesen lefagytam, nem akartam megtudni, ki az a bizonyos gyanúsított. Férfi? Veszélyes. A nők kegyetlenebbek, de mégis.. egyik se biztatóbb. Nemtől függetlenül, én megijedtem. El szerettem volna futni messze, nehogy megtaláljanak, de Jumpy gondolatára bátrabb lettem. Lehet, a gyanúsított elvezet a kutyámhoz. A remény újra felcsillant sötét szemeimben... Kitoltam magam alól a széket, megigazítottam kissé meggyűrődött szövetkabátom, majd követtem a férfit és a rendőrnőt.

  Újra kacskaringós lépcsők, több irányra nyíló folyosók, teljesen elveszik benne az ember. Ahova vezettek, megint csak félelmet keltett bennem. Az egész hely tiszta parás, nem hívogató, sőt inkább taszító és mocskos. Egy szintén kopár, ablakmentes, kicsi helyiségbe ültettek be egy hatalmas üvegfal elé. 

- Az illető nem fog minket látni, de mi látni fogjuk a fiatalembert. - magyarázta Barrett, majd megvakarta borostás arcát, és jelzett a nőnek. A lámpák felkapcsolódtak a túloldalt, és egy vörös hajú ismerőssel találtam szemben magam, aki morcosan meredt rám.. vagyis az üvegre. Dühös, fáradt és meggyötört tekintete teljesen a lelkemig döfött, mintha tudta volna, hogy én vagyok aki figyeli Őt. 

- Hisz Ő...

- Castiel Black? Igen Miss Freese. Az adatai alapján, nagy bajkeverő. Mivel pontos adatokat nem tudtunk levenni az ujjlenyomatból, ezért utánajártunk az Ön baráti körének.

- De.. Ő nem a barátom..

- Pontosan. Ezért is hoztuk be. - kikerekedett szemekkel figyeltem hol a nyomozóra, hol Castielre. Ennyi mindent kiderítettek, ilyen kevés idő elteltével? Csak az én ügyemmel foglalkoztak, vagy mi a franc?

- Olyan izgalmasnak tűnik, szerencse, hogy elvállaltam! Mókás heteink lesznek. - nevetett fel Barrett, de én csak egy nagyot sóhajtottam.

- Nem tartom ezt szórakoztatónak, Nyomozó. Csak legyen már vége. - keresztbe font karokkal figyeltem a túloldalon most már háborgó osztálytársamat. Egy kéz nehezedett a bal vállamra, mire felpillantottam az illetőre. Mortimer Nyomozó mosolygott kedvesen felém.

- Ne aggódjon, Miss Freese. Ígérem, hamar elkapjuk a betörőjét. - nyugtatott meg szavaival, bár mégsem éreztem igazán őszintének a mondatát. Még egy jó ideig biztosan tartani fog ez az egész. Kizárt, hogy Castiel legyen a tettes! Ilyet nem nézek ki belőle, amúgy is.. mi oka lenne rá? Ez hülyeség, ahogy van! 

  Egy hosszas kihallgatás, és pár dokumentum kitöltése után hazaeresztettek. Már kezdett sötétedni, mikor pár utcán keresztül mentem már. A rendőrség épülete kezdett egyre apróbb lenni, szinte már pontnak látszó feketeségként hatott. Egy kínai étterem mellett haladtam el, amikor megtorpantam. Táskámban matattam a pénztárcámért, mire sikerült megállapítanom, van nálam kevéske apró, így a bejárat felé fordulva megindultam. A vörösben pompázó étterem tele volt emberekkel, kik jóízűen falatoztak, vagy szürcsölték a levesüket. Tekintetemmel kerestem az üres asztalokat, mire sikeresen ráleltem egy szabad kétszemélyesre. Helyet foglalva máris a kezembe vettem a vörös mintás terítőn fekvő étlapot. Elejét egy dombornyomatos sárkány fedte, minek tüzéből íródott ki a hely jellegzetes neve: Kínai Étterem. Néha megfordult a fejemben, vajon különleges, fantáziadús, esetleg bármilyen más nevet nem tudtak volna kitalálni? Mondjuk erről bárki felismerné mit árulnak, szóval a klasszikus a megfelelő. Visszatérve a kaja választásához, most kivételesen megtömöm a bendőmet finom édes-csípős mártásos csirkemellgolyókkal, és barna tésztával. A felolvasottaktól a gyomrom is halkan felkordult, ennyi stressztől teljesen kikészült. Közben a pincér hozzám is megérkezett, felvette a rendelésemet, majd el is távozott. A táskám hangos rezgésbe kezdett. Ölembe kaptam a tárgyat, majd a telefonom után kutattam. Zed hívott.

- Haló? - szóltam bele a készülékbe.

- Szia Treena! Zed vagyok!

- Tudom. - vigyorodtam el. - Mi újság? 

- Csak felhívtalak hogy szóljak, hamarosan leszállunk a repülőről, nem kell aggódnod. Már most nagyon hiányzol. - szontyolodott el, s belesóhajtott a telefonba. 

- Nekem is.. hiányzol, Zed. - halkultam el. Az egyetlen ember, aki mindig meghallgatott, tudta mit élek át, most a világ másik felében van. A távkapcsolat nem olyan, mintha személyesen beszélgetnénk. Nem könnyű a képernyőnek beszélni a problémáimról, sőt képtelen vagyok rá. Inkább elfojtom magamban, minthogy egy gépnek beszéljek róla. Bár.. legalább unokatestvérem elmeséli az életében történő minden egyes percet. Ennek kifejezetten örülök. 

- Majd novemberben.. akkor mindenképp megyek! Nem tarthat senki és semmi vissza!

- Csak az óceán. - kuncogtam, mire Ő is felnevetett.

- Még az sem. Miután elvégeztem itt Los Angelesben a sulit, visszamegyek Angliába. És akkor rengeteget találkozhatunk!

- Szép kis tervek, de.. - nem sikerült befejeznem a mondatomat. 

- De? 

- Semmi. Csak annyit akartam mondani, hogy.. nem tudhatjuk mit hoz a sors. - Igazából az eredeti válasz az lett volna, hogy ha én végzek a sulival, lelépek. Biztos nem maradok Canterburyben! Régóta tervezgettem ezt a fejemben, csak egyszerűen egyelőre bizonytalanok a kilátások. Pénz kellene, sok-sok Font... A holnapi munka megjósolja majd a jövőmet, talán szerencsével járok.

- Az lehet, viszont az száz százalékig biztos, hogy soha nem pattintalak le más miatt, még ha egy barátnő is belépne az életembe, akkor is Te leszel az első. Rokonok vagyunk, de legjobb barátok is. Ezt sose felejtsd el, Treena. - lesütött szemekkel bámultam természetesen ragyogó körmeimet, amik belemélyedtek a nadrágom szövetébe. 

- Már hogy felejthetném el.. - motyogtam, mire kihozták a rendelésemet. A finom illat megcsapta az orromat, az éhségem evésre késztetett. - Figyelj, holnap beszélünk. Most mennem kell..

- Nekem is le kell raknom. Perceken belül leszállunk. Jó éjszakát! - lágy hangja megszűnt, a hívás befejeződött. Mobilomat visszacsúsztattam a táskámba, majd neki láttam a vacsorámnak. 

  Egy órát töltöttem az étteremben, kellemes volt a többi sietős étkezéshez képest. Ám arra nem számítottam, hogy Castiel fog a falnak lökni, mint például most. 

- Mégis mi a fenét képzelsz Te magadról?! - ragadta meg az állam, s addig emelte, hogy mélyen a tekintetembe nézhessen. - Tudod hol jártam ma? Bocs, biztos tudod, hiszen OTT VOLTÁL! - emelte meg a hangját, majd elengedett. 

- Castiel..

- Ne! Ne is mondj semmit! Egy nyomorult logikai gondolkodás sem fért bele abba az üres buksidba. Te tényleg azt hiszed, én törtem be hozzád? Miért tettem volna? Nem vagy Te érdekes személy, hogy ezt tegyem. Amúgy se vagyok egy betörő! - háborgott, miközben karjaival hadonászott és a mögöttem levő falat csapdosta. 

- Nem hallgatsz meg.. - pillantottam félre, mire a srác hirtelen megragadta a vállaimat.

- Hogy nem? Tudod miért? - fejemet csóváltam. - Mert teljesen kihoztál a sodromból, azért drága Treena! Ha nem a Victor kicsi húga lennél, rég megaláztalak volna itt az egész embersereg előtt. Ez az egyetlen szerencséd, idióta. 

- Nem csak ez. - szólalt meg egy harmadik hang mellettem. Döbbent arccal néztem, ahogy Castiel elé lépett.

- Te meg ki a franc vagy? - meredt rá a vöröske.

- Xavier Bonham vagyok. Treena volt-évfolyamtársa. A lényeg az, hogy ha egy hajszála is meggörbül a Te kezed által, Én ott leszek. Ahogy most is. - keresztbe font karokkal méregette a srácot, míg én csak a hátát láthattam. Szürke rövid ujjút viselt, sötét farmerral, de nekem a kigyúrt hátán maradt a tekintetem. Szó szerint látni lehetett, ahogy megfeszültek azok az edzett izmok. Treena ne bámuld már ennyire! Koncentrálj inkább a jelenlegi helyzetre!.. Á, nem megy!! gondoltam, miközben a két srác folytatta a társalgást.

- Na ne! Még testőröd is van? Akkor azért csak cuppannak rád a palik, mi? - röhögött fel Castiel, szürkén csillogó szemeit felém szegezte, de Xavierre kellett visszatekintenie, mert a védelmezőm megragadta a dzsekijét, és nem engedte el egykönnyen. 

- Befejezted a piszkálást? - kérdezte határozottan.

- Nekem egy olyan barom ne oktatgasson, aki a semmiből megjelenik, és beleokoskodik abba, ami nem az ő dolga! - Vöröske szavai hatottak a srácra, mert elengedte a ruhadarabot és eggyel hátrébb lépett.

- Igazad van. De! Amit mondtam, azt megmondtam. Treena az én védelmem alatt áll, és ha bármi baja esik miattad, abból komoly bajod származhat. - Xavier kézen ragadva elhúzott Castieltől, ki röhögve figyelte, ahogy távozunk a helyszínről. Míg ők nyugodtan fenyegetőztek egymással, én idegességemben izzadtam, mint aki egy nagy maratonról jött volna. 

  A sötétséget az utcai lámpák fénye világította meg. Az égbolton csillagok sokaságai ragyogtak, köztük pár bolygóval megfűszerezve a látványt. Szélcsendes, hűvös idő telepedett Canterburyre. Egy bezárt újságos bolt mellett ácsorogtunk Xavierrel, miközben autók jöttek-mentek az úttesten. A járműveket figyeltem, mikor a mellettem álló megszólalt.

- Tudod, a mai nap folyamán azon gondolkoztam, mit ronthattam el régen veled kapcsolatban. - Kérdő pillantásokkal meredtem rá. Ez honnan jött így hirtelen?

- És mire jutottál? - kérdeztem közömbösen, bár legbelül kíváncsi voltam.

- Arra, hogy keveset találkoztunk és emiatt nem tudtunk annyit beszélgetni. - Kínomban felnevettem a kijelentésén. Annyira elkezdett belőlem kitörni a nevetőgörcs, hogy nem tudtam abbahagyni. Xavier kikerekedett szemekkel figyelt, teljesen átláthatatlan voltam a számára. Lassan elcsendesültem, még egy könnycsepp is kibuggyant a szemem sarkából.

- Szánalmas a gondolkodásod. - szólaltam meg végül. Halvány vigyorral folytattam. - Keveset beszéltünk, mi? Ha csak ez lett volna-

- Miért? Nem ez volt? - vágott a szavaimba.

- Nem, nem csak ez. - komorodtam el. - Megaláztál az egész iskola előtt. Olyan bunkó beszólásaid voltak, hogy minden mondatod után sírva fakadtam. De hogyan is emlékeznél ilyenekre. A nagyképűséged mögül ki sem láttál. - zsebre vágott kezekkel figyeltem Xaviert szúrós tekintettel. Ő csak pislogva értetlenkedett.

- Azok apró viccek voltak..

- APRÓ VICCEK?! - röhögtem fel újra kínomban. - Te biztosan tudod! Gratulálok! - tapsoltam meg a srácot. - Azt se tudod, melyik a jobb és bal oldal. És azt sem tudod, mikor kell abbahagyni a piszkálódást. Pont Te beszélsz Castielnek is erről, mikor ugyanolyan paraszt vagy! - fakadtam ki keservesen. 

- Treena.. Én..

- Ne is beszéljünk erről, oké? Kösz, hogy megvédtél, de nem volt rá szükség. Nem tudom, mit akarsz tőlem, bármi is az, nem érdekel. Szóval vissza is mehetsz Kanadába. - sarkon fordultam, majd elindultam volna, ha Xavier nem ránt vissza a derekamnál fogva. 

- Fontos vagy nekem, Treena. Miattad jöttem vissza Canterburybe. Csak azért, hogy láthassalak. - suttogta. Szemforgatással pördültem ki a fogásából. Nem fordultam felé, nem érdemelte meg ezt a tiszteletet.

- Nem hiszek neked. Lehet, hogy észhez tértél, de megbocsáthatatlan tetteid vannak. 

- Miért nem lépsz rajtuk túl? A nyolcadik osztálynak már rég vége. Megváltoztam! Kérlek, Treena! Higgy nekem! 

- Bizonyítsd be! - Már azt sem tudom miket beszélek! Miért mondtam ezt?!

Xavier egy ideig csendesen toporzékolt egymagában, nem tudott szóhoz jutni. Csak vigyorgott. Úgyis ehhez ért.

- Erről beszéltem. - sóhajtottam, majd otthagytam. 

  Nem jött utánam, hála az égnek. Így is rendesen felhúzott, Castiel után ez túl sok volt. Először örültem, mikor megláttam, de ez a beszélgetés elég rosszul sült el. Legalább megmondtam neki a tutit, és most visszamegy Kanadába, és soha többé nem futunk össze az életben. Ekkor SMS-em érkezett. Feladója ismeretlent írt ki. 

Gondold át!

X.

Honnan tudja a telefonszámomat?! Ja.. Victor. Hiszen ő küldte ide ezt a hülyét! Neki hála, most nem fog békén hagyni! Ma nem is hallottam a bátyámról semmit. Vajon mivel lehet elfoglalva? Á, tökmindegy. Csak érjek haza. 

  Húsz utcasaroknyit gyalogoltam, mire megérkeztem az ajtómig. Az eső is eleredt, teljesen elázva kaparásztam elő a bejárati ajtó kulcsát. Furcsa neszekre lettem figyelmes a túloldalon. Félve nyitottam be.. reszkettem a félelemtől, hogy a betörőm lehet megint az. Leejtettem a táskámat a parkettára, kezeimet a szám elé kapva. Reszkető kezeimmel törölgettem a könnyeimet az arcomról, mellette hangos sírásba kezdtem. Az apró teremtmény felém igyekezett, s felkapva az állatot, nem engedtem el. Jumpy előkerült! Itt van életnagyságban az én egyetlen Jumpym. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt van, és átölelhetem. A kutya szorosan bújt hozzám, úgy tűnik ő sem szeretett volna szabadulni tőlem. Nem bírtam abbahagyni a sírást, mint a vulkán, úgy tört ki belőlem. Itt tört el a mécses a lelkemben. Nem bírtam tovább magamban tartani ezt a sok fájdalmat és a mostani örömöt. 

  Jumpy egy kiadós fürdetésen, és etetésen ment keresztül. Nagyon éhes volt, egy nagy tál kutya eledelt megevett. A tudat mégsem hagyott nyugodni. Az idekerülése. Magától jött, vagy valaki idehozta? Ezen gondolkoztam a kanapén üldögélve, a jószágot simogatva. A mai nap zárása remekül sikerült. Hihetetlen jó érzés magam mellett érezni Jumpy melegségét, szeretetét, főképp a boldogságát. Ölemben szunnyadt el, már lassan fél órája. Nem volt szívem felállni, mert akkor felébred. Bár sikeresen megemeltem az állatot úgy, hogy észre sem vette a mozgást. Leraktam az ágyamra, majd utoljára megsimogattam, s egy puszit nyomtam a fejére mielőtt elmentem volna fürdeni.

  A forró zuhany jól esett. Hajamat víz alá nyomtam, ráfért egy alapos hajmosás. Neki is kell a tisztulás, ahogy nekem is.. Arcomról folyamatosan folyt le a meleg víz, lehunyt szemekkel támaszkodtam a falnak, halkan felszisszenve a hátamon lévő sebnek köszönhetően. Amikor Castiel a falnak csapott, csúnyán beütöttem a derekam feletti részt. Úgy éreztem.. belehalok abba a fájdalomba.. viszont még mindig ott álltam.. a zuhanyrózsa alatt. A fájdalom elmúlik, majd újra elő jön egy másik ponton. 

Alapos mosakodás után kiléptem a zuhanykabinból, mire hirtelen egy nagyot csúsztam a járólapon és hanyatt vágódtam, beverve a fejemet a mosdókagylóba ráadásul. Csakis én lehetek ekkora szerencsétlen. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem a földön, egy idő után próbáltam felnyomni magam. Nem sikerült. A fejem lüktetett az erős ütéstől, a hátamon lévő seb kutyafüle ehhez képest. Egy szál törölközőben feküdtem a földön, hihetetlen ciki volt, pedig csak én tartózkodtam a lakásban. 

- Tree! Remélem nem terveztél semmit mára! - Ez.. ez.. Victor?! Este tízkor?! Én.. én meg itt fekszem a földön, mint egy idióta! Ha meglát sokkot kap! Basszus!

  

19. Fejezet

  Én.. ezt most nem értem. Castiel rengeteget csajozik, mindig is egyszerre több barátnője volt, de.. az, hogy Clemency Allennel álljon össze... Mondjuk előbb bújik vele össze, mint velem.

- Szánalmas. - morgott velem szemben Kentin. - Milyen kiszámítható lépés volt ez a barátodtól...

- Ő nem a barátom, bárhogy is értetted ezt. - figyeltem a srác szúrós tekintetét, ahogy rámeredt a párosra. - Miért zavar téged?

- Mármint mi? - Ekkor a csókolózó gerlepárra sandítottam. Kentin bevörösödött arccal fordította el a fejét. - Engem aztán nem zavar. Honnan veszed ezt a baromságot, Treena?! - Megittam a maradék kávémat, majd felálltam. 

- Csak kérdeztem. Nem kell felzaklatnod magad a kérdéseimen. Csupán érdeklődtem. - felvettem a táskámat, majd ráakasztva a vállamra, kisétáltam az étteremből. Még szerencse előre kifizettem az italom, és most hamarabb leléphettem, mielőtt kioktathattam volna osztálytársamat, a hirtelen haragjáról. Ráadásul még szépen fejeztem is ki magam, szerencsére nem kezdtem üvöltözni úgy, mint Victorral. A nyugodtságom legalább sokáig tart. 

  Az otthon csendje kellemetlenül fogadott akárhányszor beléptem rajta, mióta Jumpy nincs velem. Ez most sem történt másképp... A szomorkás, apró lakás arra késztetett, hogy rendet rakjak. A szokásos porolgatás, porszívózás, mosás nem kötöttek le sokáig. A komor árnyalatú pár száz négyzetméteres albérlet új tiszta lett. A nappali közepén ácsorogtam a seprűnek támaszkodva. Minden levegővételem hangosra sikeredett, lehunyt szemekkel huppantam hátra a kanapéra. Fejemet a támlának döntve gondolkodtam újra a tegnapi esetet felidézve. Mindenhol rumli.. teljes káosz, minden feltúrva. Valahogy nem tudom elképzelni azt a bizonyos tényt, hogy a rendőrök nem találtak más ujjlenyomatot a törött képkereten kívül. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy jómagamnak is át kell fésülnie a helyiségeket. Még ha nem is vagyok nyomozó, de tudom mit hoztam ide, mikor beköltöztem, illetve, mi hol van.
  A nappalival kezdtem az egész kutakodós fellángolásomat. Tévémet tartó szekrénnyel kezdtem, amiben iskolai, és munkahelyi papírok gyűltek össze szépen, mappákba rendezve. Egyesével lapozgattam át az összekapcsolt oldalakat, az iskolával kapcsolatos dokumentumok rendeben voltak. Szintén a munkás papírok is. Más fontos dolgot nem lehetett találni a nappaliban. A kanapét nem vitte el az illető, sem a dohányzó asztalt, pláne nem a nagy HD-s televíziót, amit a szüleimtől kaptam kilencedikben karácsonykor. A világos fából készült asztalkán ott hevert a fényképalbum, amit nyitva hagytam, ahol befejeztem a nézelődést. Lehetséges egyáltalán.. nem! Ez hülyeség! Nem vihetett el fényképeket az albumból, kizárt! Miért kellett volna neki? Semmit jelentő fotók, semmire nem menne velük. Mégis.. odasétáltam a tárgyhoz, s gyorsan átlapoztam. Nem hiányzott belőle semmi. A helyén voltak, ahogy sorjában belerakosgattam még régebben. Igen... Nem vitt el semmit. A lelkem legalább nyugodtabb lett egy kicsivel. 
  Nosztalgiám után folytattam a keresést. A szobámba vetettem az irányt. Az ajtónak támaszkodva kémleltem körbe, mi olyan fontos, amit elvihetett a betörő.. vagy elvihetett volna. Keresett valamit... valami foghatót! Talán a fiókban lesz valami nyomféle gondoltam. Füzetek és könyvek közt kutattam, átpillantottam a lapok felett, semmi. A szekrénybe, az ágy alá, még a lámpa mögé is benéztem, a szokottnál is szokottabb volt minden. Nem nekem való ez a detektíves színjáték. 
  A konyhában álldogáltam a pult előtt, mint általában, mikor gondolkodós kedvemben vagyok. Kávét főztem magamnak, nemsokára a rendőrségre is mehetek. Hiszen.. nem először találkoztam már ezzel a tudattal. Öt évesen is oda kellett tartanom, mivel... Elszöktem.

  "Lassan délután negyed kettő fele járt az óra mutatója, teljesen egyedül üldögéltem a nagy házunkban. Anyáék dolgoztak, a dadám pedig elment a boltba venni valami nassolni valót. Már egy órája bámultam a képernyőt, amin egyre idegesítőbb mesék játszódtak le, így kikapcsoltam a távirányítóval a készüléket. 
- Talán nem veszik észre. - felvettem a bézs színű kabátomat, majd a pöttyös sálamat, s kicsi csizmámat nehezen magamra húzva, kinyitottam a zárt ajtót, amin távoztam. 
  Lágyan fújt a szél november közepén, a nap ragyogóan sütött, nem zavart a magány, mindig is egyedül kóboroltam a játszótéren is. Csak akkor a dada felügyelete alatt. Most senki nem vigyázott rám. Senki nem figyelmeztetett a zebránál, hogy mikor induljak vagy inkább ne. A rengeteg ember haladt a saját tempójával, le sem pillantva az apró termetű gyerekre mellettük, közöttük, előttük. Kedvenc parkomba tartottam, ahol kevesen járkáltak, és mindig nézhettem a kicsi tavacskában úszó madarakat. Mielőtt odaérhettem volna, egy ritka, szép virágot pillantottam meg a földön. Egymaga ringatózott a szellő által, olyan illatos és bámulatosan mutatott. Letéptem a szárát, s azzal futottam a tó fele.

  Lezárták a tavat. Körülötte sárga szalagok, amik nem engedtek a szélére ülni. Érdeklődve figyeltem a nem messze ácsorgó rendőröket, kik nagyban végezték a munkájukat. Valami történt, bár nem tudtam jól kivenni, mégis mit cipelnek annyian egyszerre. Egy fiatal rendőrnő látott meg engem, hirtelen teljesen az irányomba fordulva indult meg felém. Megszeppenve dermedtem le, azt hittem elsírom magam. A nő kedves mosolya nem nyugtatott meg, de nem féltem annyira, mint eddig. 

- Szia kicsi lány. - guggolt le elém mosolygós arccal. - Mond, hol vannak a szüleid? - Némán ácsorogtam jobbra-balra ringatva a csípőmet.

- Egyedül vagy? - tette fel következő kérdését. Óvatosan bólintottam, mire felállt, majd kezét nyújtotta felém. - Akkor most elviszlek egy biztonságos helyre, és felhívjuk a szüleidet, rendben? - Szintén csend, nem reagáltam semmit. Egyáltalán nem akartam haza menni! A rendőr megragadta a kezemet, húzni kezdett maga után."

  A leveleket pakolgattam a nagy eper alakú tartóban, miközben erre a kis emlékfoszlányra gondoltam. Miután elvittek csak homályos foltok rémlettek az egészből, lehet hazudnék, ha azt is elmesélném, így inkább kihagyom azt a részletet. A kezeim hirtelen lefagytak.  Kikerekedett szemekkel bámultam az egyik felbontott borítékot, amiből hiányzott a tartalma. Teljesen biztos voltam benne, hogy ezt ki sem nyitottam... Igen! Nem tudom mi állt benne, viszont annyit leolvashattam a boríték hátuljáról, Apa küldte. Elvigyem magammal a rendőrségre? Tudnak vele mit kezdeni egyáltalán? Mennyi értelme lenne? Fogalmam sincs mit tegyek... sóhajtottam gondolatmenetem közben. Homlokomat ráncolva tettem félre a fogható bizonyítékot a többi számláktól, és egyéb levelektől.

  Félig elkészülve meghoztam a döntésemet. Nem akadályozhatom a rendőröket a nyomozásban, kénytelen leszek elvinni magammal. Mindent meg kell ragadni, hogy Jumpy előkerülhessen! Már annyira nem is érdekel a betörés, csak a barátom kerüljön elő... 

Belenéztem a tükörbe, táskás szemeimet pásztázva. Hajamat kiengedve hagytam, csupán megfésültem, ne tűnjön kócosnak, és még szánalmasabbnak. Fekete, hosszú ujjú pólómra egy szürke szövetkardigán került, hozzá sötét farmerrel. Cipő nélkül támaszkodtam egyik lábamról a másikra a fürdőszobai tárgy előtt. Lesütött tekintettel figyeltem a megnyitott csapot, amibe belemártottam sápadt arcom, hajamat közben hátrafogva. Friss, hideg víz ütközött megfáradt bőrömnek, miről számtalan láthatatlan kórokozó mosódott le egyszerre. A rászáradt könnyeim nyomai reggelről is szépen eltűntek, miután felemeltem a fejemet. 

- Továbbra sem találom azt a kiutat.. - hunytam le a szemeimet. - ..amit oly annyira keresek születésem óta. A létezésem okát. A helyes utat, ami kivezet innen... 

  

~

  Pánikom miatt legszívesebben üvöltöttem volna a taxi hátuljában. Valljuk be, nem tettem volna meg. Kifele bámultam az ablakon, néztem, ahogy már háromnál több park mellett is elhaladtunk. Köztük ott volt az a hely is, ahova én jártam már nagyon rég óta. A kedvenc helyemre. Természetesen következtek szép sorjában a tipikus téglaházak, majd egyre beljebb a fő cégek épületei, és végül... a rendőrség hatalmas területe.

  Félve szálltam ki az autóból, miután kifizettem a sofőrt. Beletúrtam vállamra omló hajamba, megtekintettem fekete topánkámat, majd elégedetten indultam meg felszegezett állal, határozott léptekkel, komoly arckifejezéssel, megfeszült testtel. Az előtérbe lépve megrökönyödve figyeltem a sürgő-forgó embereket, a sok-sok remegő áldozatot, kik vártak a sorukra a váróteremben jobb oldalt. Nagyot nyelve néztem meg a telefonom kijelzőjét, ami három óra, ötvenegy percet mutatott. Kilenc perc múlva engem is behívnak. Megigazítva a kardigánom, úgy indultam meg a terem felé, mire egy fiatalember megállított.

- Miss Freese, kérem álljon meg! - igyekezett lefele a lépcsőn mosolyogva. 

  Honnan ismert engem? 

- Üdvözlöm, Miss Freese. Barrett Nyomozó helyettese vagyok, Mortimer Nyomozó. - nyújtotta felé a kezét. Bizonytalanul ráztam vele kezet, majd megkérte, hogy kövessem. Elég laza, magabiztos embernek tűnt első látásra, ám nem tudom, vajon mennyire végezheti jól a munkáját. Maximum egy vagy két évvel lehet idősebb nálam. Idegesen tartottam a tempóját, pár méter távolságot megtartva természetesen.

  Az előtér hangos moraja kezdett megszűnni, egészen elhalkultak a vészjósló beszélgetések, viták, összezördülések a dolgozók és a kétségbeesett látogatók közt. Rengeteget kacskaringóztunk folyosókról, folyosókra. Először balra, aztán jobbra, majd megint jobbra... Egyáltalán nem vagyok biztos a jó navigálásban. Talán nem muszáj többet ide jönnöm, és akkor nem fontos megjegyezni az utat. 

  Hirtelen megálltunk. Mortimer Nyomozó egy ajtó előtt állt, vasból készült, hatalmas lakatokkal a tetején. 

- Kérem, fáradjon be. Barrett Nyomozó hamarosan érkezik az eredményekkel. - besétáltam az ablak nélküli, lámpával kivilágított kihallgató terembe. Elhelyezkedtem egy vasszéken, amihez tartozott egy nagyobb vasasztal. Táskámat arra téve, rápillantottam az ajtóban álló férfire. 

- Amíg meg nem érkezik, egy kávét vagy egy teát esetleg? 

- Egy teát elfogadok, köszönöm. - motyogtam, mire Mortimer vigyorogva biccentett, majd eltűnt. Az helyes, ha egyedül hagynak? Nem kéne attól tartani, hogy mondjuk egy rendőrnek öltözött rab elrabol, vagy meggyilkol?! Ilyenekre nem gondolnak egy e fajta morbid helyen? Szó szerint vacogtak a fogaim, és nem a hidegtől!

- Elnézést a várakozásért... - lépett be egy dundi, alacsony, kalapos férfi. - Barrett Nyomozó vagyok, én foglalkozom a betöréses üggyel. Üdvözlöm.... - körbe nézett, valamit keresett a tekintetével. Elvörösödő arcát Mortimer Nyomozóra szegezte, ki hozta a teámat. 

- Nem meg mondtam, hogy addig nem hagyod el a helyiséget, míg ide nem érek?! Erre egyedül találom ezt a fiatal hölgyet? És ha elrabolják vagy bármi?! - Na tessék! gondoltam. Ekkor a férfi felém fordult. - Már persze ez semmiképp nem történhet meg, ne essen kérem pánikba. - Én aztán nem... Csak a kezdetek óta próbálok nem sírva fakadni és elfutni, mint egy gyáva kutya!

- Apa, nyugalom. Csak teáért mentem ide, a szoba melletti automatához. Miss Freese kérte, én teljesítettem a kívánságát. - Azt mondta.. APA?! Családi vállalkozást folytatnak a bűnüldözésben? Na akkor min kell még később meglepődnöm?

- Majd később megtárgyaljuk, most a következő esetre összpontosítunk: Miss Freese lakásbetörésére. - kezet csókolt nekem, mielőtt leült volna. Amint megtörtént, a fia is csatlakozott hozzá. Velem szemben helyezkedtek el, s engem méregettek. Nem volt feltűnő, mégis láttam.

- Tehát, a betörés feltételezhetően azután történt miután elment otthonról. Pontos időt tud mondani?

- Már a délelőtt folyamán elmentem otthonról. A családommal ebédeltünk egy étteremben, három óra után érkeztem meg a nagy háztömb elé. Már akkor éreztem valami szokatlant, de nem gondoltam volna, hogy tényleg történt bármi is. - magyaráztam, közben ujjaimat tördeltem az asztal alatt, ölemben pihentetve őket. 

- Ezek szerint egy hosszabb periódusról beszélünk. Volt ideje bőven a betörőnek feltúrnia a lakást. - Mortimer Nyomozó feljegyzett minden mondatot, ez is fontos szerepet játszhatott az ügyben. Apja mondatára biccentettem, igazat mondott. Ráért mindent felkutatni, hiszen eléggé hosszú idő múlva léptem csak be az otthonomba.

- Mielőtt meglátta a káoszt, amit az illető ott hagyott, találkozott valakivel?  

- Igen. A szomszéd lakásban pár hete elhunyt egy idős hölgy. A lányával és az unokájával találkoztam, beszélgettem is velük. 

- Mit kerestek ott? - szólalt fel a nagyban jegyzetelő férfi.

- Eladják az albérletet, a rájuk maradt bútorokat és egyebeket szállították ki pár munkásemberrel. 

- Nem vették észre, hogy az ajtóját feltörték, Miss Freese? 

- Nem, Uram. Még én sem vettem észre, mert már a kulccsal próbáltam kinyitni, de akkor magától belökődött. - Barrett Nyomozó eltanakodva simogatta fekete bajuszát, ingén a gombok nagyon szakadó képesnek tűntek. Igen, végig mértem, amíg meg nem szólalt.

- Az elhunyt hölgy lányát be kell hívnunk egy kihallgatásra. Lehet nem említett Önnek semmit, de lehetséges az is, hogy tud valamit, vagy látott valakit. Hogy hívják?

- Anastasia... Rivera. - sóhajtottam. Mibe keverem én őket...

- Írd fel a nevet, és nézz utána. Most. - intett a fia felé, ki ott hagyott minket másodperceken belül. Újra rám koncentrált, majd elővett egy mappát a semmiből.

- A képkeret eredményei. - közben egy lapot halászott elő a fekete dossziéból. - Az ujj lenyomat nagyon elkenődött volt az üvegen, így pontosan beazonosítani lehetetlen feladat. Ám leszűkíthettük a kört. Férfi a tettesünk. - nagyot nyeltem. Mi a fene... 

- Jól van, Miss Freese? Elsápadt. Kérem, igyon egy kicsit a teájából. Tartunk öt perc pihenőt. Úgy látszik felzaklatta magát. - állt fel a férfi, majd nyújtózott egyet. Remegő kezekkel vettem magamhoz a műanyag poharat, s lassan belekortyoltam az italba. Csak annyit érzékeltem a környezetemben, miközben összpontosítottam a teámra megnyugvásképp, hogy egy rendőrnő lépett be a szobába. 

- Barrett Nyomozó! Elkaptuk a gyanúsítottunkat! - A számban lévő forró tea az asztalra spriccelődött. Nyitott szájjal meredtem előre, lassan becsukva azt. Gyanúsított? Hogy...

- Remek! Miss Freese! - pördült felém a férfi vidáman. - Készen áll?